Viral Interaction; Huszonnyolcadik fejezet - Kiesés

(Ajánlott zene)

A holt ábrázatot bámulva a tükörben, Daehyun magára se ismert. Hol vannak azok a gyönyörű, elragadó szemek, amiket Youngjae mondott? Hova tűntek? Mikor rájuk nézett, két élettelen, fekete, üres semmiséget látott. Semmi nem maradt, még a remény leghalványabb fénycsóvája se. Újra abba a semmilyen burokba volt bezárva, amiről azt hitte, hogy eltűnt.

Az estéi abból álltak, hogy mereven feküdt az ágyában s a sötétségbe pislogott. Még csak ereje se volt a síráshoz, hisz teljesen üres volt. Anélkül, hogy észrevette volna, Youngjae-nek üzent a telefonján keresztül, a benne féregként élő, zsibbasztó érzéssel, ami úgy tűnt, soha nem fog eltűnni. Egyik fele azt remélte, azért imádkozott, hogy kap választ, de tudta, hogy ez nem lehetséges.

Ez igaz? Miért mondtad el Himchannak? Miért nem nekem? Miért nem mondtad el, hogy haldoklasz?

Valamikor érezte, ahogy a méreg végigsuhan belsőjében. Youngjae magára hagyta. Elmondhatta volna, mi folyik benne, de nem tette. Időről-időre mondogatta, hogy minden rendben van. Azt mondta Daehyunnak, hogy meg fog gyógyulni, hogy minden jobb lesz.

Youngjae, nem tudom mit csináljak. Soha nem vesztettem még el semmi fontosat az életemben. Mit kéne tennem?

Semmit nem érzett. Mikor aggódni kezdtek érte, ő simán lerázta őket magáról. Jongup és Junhong felvetették, hogy ő és Youngjae összevesztek. Nem akarta egyikőjüket sem kijavítani. Hihetnek, amit akarnak, míg ő teljesen magára maradt. Semmivel nem tudott volna rajta segíteni.

Azt hitte, tudnak segíteni. Senki nem értené meg, milyen is neki ez. Bármennyire próbálkoztak, ők nem Daehyun. Senki nem szenvedett még úgy, mint ő, nem volt olyan kötelékük Youngjae-val. Amit tenni tudtak, hogy elképzelik és tettetik, de ez nem volt elég. Daehyunnak szüksége volt valakire, aki tudja, milyen elveszíteni valamit, amit annyira őrzött, ami nélkül az életnek egyszerűen értelme se volt.

                 

              Nem kapok levegőt. Olyan, mintha fulladoznék, de még mindig itt vagyok. Miért van ez?

Torkának szorossága azóta nem tűnt el, mióta tudatosult a hírről. Nem tudta megtalálni azt a hangot, amivel egyedül énekelt. Mindenki azt hitte, hogy csak beteg, így egyedül hagyták a hotelszobájában, hogy felgyógyulhasson. Nem is volt beteg, de hagyta, hogy mindenki ezt gondolja, úgy, ahogy Jongup-nak és Zelonak engedte, hogy azt higgyék, egy nem létező vita miatt ilyen.

Kérlek írj vissza Youngjae. Nem tudom mit csináljak. Sajnálom. Nem tudom mit sajnálok, de sajnálom. Csak gyere vissza.

Daehyun belefulladt a torka mélyén ülepedő gombócba. Youngjae nem fog visszaírni neki. Soha többet nem fog vele beszélni és nem azért, mert haragudott rá, hanem mert egyszerűen elment. Örökre.

Utoljára a tükörbe nézett, remélve, hogy meglátja azt a fényt, amit Youngjae adott neki, de csak semmiséget talált. Olyan volt, mintha valaki elvette volna tőle és bezárták volna őt egy kivájt páncélba. Hiába nézett filmeket, nem hatottak semmit, ha felhívta a szüleit, nem érezte a kínos hatást közötte és köztük. Egyszerűen minden kopár és dermedt. Érezni akart valamit, bármit, amitől ismét élőnek érezhette magát.

Tekintete egy ollóra siklott, ami a polcon pihent. A pengék felcsillantak a fürdőszobalámpa fényében, mintha direkt őt idegesítenék.

YJ:
> miután az unokatesóm meghalt próbáltam módokat találni rá hogy segíthettem volna neki
> teljesen egyszerű dolgokat például használhatott volna gumiszalagokat vagy jégkockákat ha annyira bántani akarta magát

DH:
> még mindig magadat okolod igaz?
> nem a te hibád volt
> semmit nem tehettél volna azért hogy más legyen

YJ:
> igen tudom
> csak segíteni akarok másoknak akik hasonlón mennek keresztül
> annyira fáj tudni hogy sokan mások is így szenvednek jelenleg mint ahogy ő szenvedett régen
> csak segíteni akarok ahogy csak tudok, még akkor is ha nem akarják

DH:
> nem tudom és nem is hiszem hogy bárki meg tudná érteni miért csinálja ezt pár ember
> gondolom túlságosan félek a fájdalomtól hogy valaha ilyesmit tegyek

YJ:
> annyira egy értékes lélek vagy ;A;

A közös beszélgetések Youngjae-vel olyan régieknek hatottak. Annyi kellemes, közös pillanatuk volt együtt, de ezek mind emlékekké váltak csupán. Alsóajkába harapott, miközben még mindig az őt üldöző pengéket figyelte. Még soha nem lökték meg így a szakadék peremén, mint akkor. Soha nem szenvedett még ennyire. Ha beszéltek hozzá, olyan volt, mintha lélekben nem lett volna velük. Mintha valaki irányítaná és mozgatná testét, valaki, aki nem ő.

Vissza akart szerezni néhány érzelmet. Elege lett abból, hogy megdermedtnek és élettelenek érzi magát. Érezni akart valamit, akármit.