Viral Interaction; Huszonharmadik fejezet - Csalódottság

Daehyun letörölte kézfejével a homlokán csillogó verejtéket, a táncterem padlóján ülve. Jongup az oldalán foglalt helyet, míg Junhong leugrott frissítőért. Érezte a mellette pihegő fiatalabb fiú tekintetét magán, de a többiek táncát figyelve ignorálta azt.

”Még mindig nem mondtad el, igaz?” kérdezte Jongup, közben még mindig Daehyun-on legeltette szemeit, ”Holnap megyünk, te is tudsz róla.”

”Nem tudom megtenni, olyan sokáig húztam ezt, dühös lesz, ha most mondom neki,” sóhajtott.

”Akkor lesz dühös, ha nem mondod el neki,” nyomatékosította meg Jongup, ”Miért nem azelőtt említetted, mielőtt a dormba hoztad? Egy egész estéd volt rá.”

”Én megpróbáltam,” mondta Daehyun, reménytelenül, ”El akartam mondani, de közben teljesen másról kezdtünk beszélni, kiment a fejemből. Bármikor felmegyek netre, nagyon korán van, olyankor esélyem se lett volna.”

”Használhatatlan vagy,” mordult rá Jongup.

”Most miért vagy rám mérges?”

Jongup összefonta a karjait maga előtt, nekitámaszkodva a mögötte lévő tükörnek, ”Te hogy éreznéd magad, ha a barátod elmenne és te nem is tudsz erről? Össze kell szedned magad. Nem fog berágni rád, nem nyaralni mész. Dolgozni.”

”Ez igaz, de…”

”De mi?” ismételte Jongup.

”Szörnyen érzem magam, amiért elutazok. Rengetegszer kisegített már és nem tudunk csak úgy találkozgatni, ha nem vagyok Szöulban. Olyan, mintha magára hagynám.”

Jongup idegesen felmorgott, ”Most nem az a lényeg, hogy te hogy érzel. Itt most ő a fontos. Mitől lenne másabb? Napokkal ezelőtt beszéltél vele utoljára, nem tök ugyanaz? Csak menj és hívd fel, vagy bármi. Most.”

”De szerintem –”

”Ne mentegetőzz, hanem csináld!” utasította Jongup.

”Nem hiszem el, hogy neked engedelmeskedek,” motyogta magának, majd a kijárathoz ment, amire Jongup mutatott szigorúan.

Daehyun felsóhajtott és kivonszolta magát a teremből. Azt hitte, Youngjae vacsorázik, mivel eléggé kezdett esteledni, de tisztában volt vele, hogy simán arrébb tolja azt, hogyha Daehyun-ról volt szó. De nem ezért kerülte a beszélgetést Youngjae-vel. Az igaz, hogy egy részben bűntudata volt, amiért elmegy Szöulból, de nem ez volt a legfőbb ok.

Kivette a zsebében megpihent mobiltelefonját, s a mosolygós Youngjae-ről készült képet figyelte egy darabig, majd végre rányomott hüvelykujjával a ’hívás’ gombra. Próbált összeszedni mindent azzal az estével kapcsolatban.

Arról az estéről, amiben beengedte volna Youngjae-t az ágyába, nem csak jó modorból, hanem azért is, mert ő a beteg. Meg az orvosok eléggé kiborultak volna, ha megtudják, hogy Youngjae a hideg, kemény földön aludt. De Youngjae nagyon makacs ember volt, ha valamit egyszer elutasított, semmitől nem gondolná meg magát.

Hiába Daehyun üres érvei, nem akarta elfoglalni az ágyat, inkább aludt volna a padlón. Minél inkább veszekedni akart erről, annál erőteljesebb lett barátja hangja, szóval beadta a derekát. Megengedte neki, hogy ő a földön, míg Daehyun a saját ágyában aludjon. Egész éjjel csevegtek, próbálva olyan halkan beszélni, hogy ne keltsék fel a másik szobában alvókat, majd észrevette, hogy lement makacs barátjához, a földre.

Youngjae nem kérte meg erre, ő akarta, mert… nos, maga sem tudta, miért is. Azt tippelte, hogy nem szerette volna Youngjae-t szenvedni látni a durva földön való alvás miatt, szenved akkor vele. Mintha egy fejben leforgott, közös megállapodás lett volna, ha az egyik kínlódik, inkább együtt tegyék.

De nem ezért kerülte őt. Nem, nem ezért akart egy kis időt külön.

Valakit ilyen közel engedni magához fizikailag és mentálisan is különös érzés volt. Nem kényelmetlen, furcsa, mivel nem szeretett közeledni. Embernek érezte magát. Senkivel nem ápolt még ilyen szoros kapcsolatot. Még az iskolai ’barátaival’ sem, akik gyerekkora óta ismerték Daehyun-t. Viszont ez egyáltalán nem zaklatta fel a fiút.

Akkor történt, amikor az álmok világába távozott volna épp. Egy kellemes, szeretetteljes ölelkezésbe csöppent, amit azonnal szívesen fogadott el. Leszorította a szemeit, azt hitte, hogy ez elpusztítja őt, de még mindig nem fogta fel, biztos csak álmodta.

”Daehyun?” suttogta Youngjae.

Daehyun nem válaszolt, nem tudott, túl fáradt volt, nem csak ehhez, hanem el is szorult a torka, ez pedig megakadályozta mindenféle hang kiadásában. Csak lassú, egyenletes lélegzetei töltötték meg a szoba csendjét, amik a száján távoztak. Susogó hangok jöttek ki a takaró alól, s érezte, ahogy valami megsimogatja ajkai hegyét, valami meleg, levegős. Ki akarta nyitni szemeit, de nem tudta ezt megtenni. Mintha átvették volna az irányítást. Az ajkán uralkodó csiklandós érzés egy új érzékké, úgy érzéssé vált; ahogy puha ajkak ízlelik meg az övéit.

Csak egy szerény kis csók volt, amiről hirtelen nem tudta, hogy álom vagy valóság. Mikor végre fel tudta nyitni pilláit, Youngjae-re nézett. Le voltak csukva a szemei, szemhéjain látszott, ahogy szemgolyói ide-oda cikáznak, ami azt jelentette, hogy aludt, ez pedig teljesen összezavarta Daehyun-t.

Ezért szakította meg a kapcsolatot Youngjae-vel. Nem tudta megkülönböztetni a valódit a fikciótól. Kínos lenne rákérdezni nála. Mi van, ha meg se történt, csak egy csalóka álom volt? Youngjae biztos halálának napjáig cseszegetné ezzel. De ha tényleg igaz volt? Akkor mit fog csinálni? Fogalma se volt róla, hogy Youngjae tud-e erről. Nem tudta, hogy Youngjae csinálta-e. De hogy Youngjae nem üzengetett neki se Facebook-on, se Tumblr-ön, egy eléggé egyértelmű jel volt arra, ő is kerüli társát. Vagyis, erre gondolt próbán, de aztán meggondolta magát, lehet csak szimplán elfoglalt. Lehet az utóbbi pár napot a családjával töltötte. Bárhogyan is, fel kellett hívnia, különben Jongup a puszta kezeivel fogja őt megfojtani.

Egy nehéz sóhajjal hívta Youngjae-t.

Először nem vette fel, de másodjára egy félholt hang szólalt meg a vonal másik feléről, ”Daehyun?”

”Jól vagy?” érdeklődött, szinte azonnal, ”Úgy hangzol, mintha haldokolnál.”

Hallotta Youngjae rekedtes kuncogását, ”Kösz, hogy felébresztettél. Meg elment a hangom a koncerti sikítozás miatt. Csak mostanában szereztem vissza.”

Hallgatta Youngjae lélegzését, ameddig elgondolkozott a helyes szavakon, de a csendet maga Youngjae törte meg.

”Mi újság? Nem szoktál sűrűn felhívni,” kérdezte.

”Én, öh, tudod, hogy milyen állásban dolgozok a TS-nél, ugye?” kérdezett ő is, ostobán.

”Igen.”

”Elutazok a seniorokkal néhány hétre. Nem hiszem, hogy fel fogok lépni, vagy ilyesmi, csak nézni fogom a hivatalos táncosokat, de ja, mindenki velük megy.”

Habár nem látta akkor Youngjae-t, tudta, hogy elmosolyodott, majd nyúzott hanggal reagálta le a hírt, ”Ez tök jó. Jó tapasztalat lesz a jövődre nézve.”

”Ja,” felelt Daehyun, elhalkuló hanggal.

”De?”

Visszafojtotta a lélegzetét, miközben folytatta, ”De holnap megyek.”

Egy pillanatnyi csend fogadta a másik oldalról, Youngjae a végén rekedten felkiáltott, ”Tessék?”

”Tudom. Hamarabb kellett volna mondanom. Nem kellett volna ilyen sokáig magamban tartanom. Sajnálom. Bármikor láttalak, elfelejtettem. Elkezdtünk terelni a dolgot, ezért kiment a fejemből. Meg bármikor bejelentkeztem, te nem voltál fent. Biztos azért, mert kora reggel tettem, de kérlek, ne haragudj rám.”

Youngjae nem mondott semmit, csendben maradt, amitől Daehyun jobban bepánikolt. Inkább eltűrte volna, hogy kiabáljon vele, minthogy némasággal méltassa.

”Youngjae?”

”Mit akarsz még mondani?” csattant fel elhaló hanggal, azonban sokkal agresszívabban, mint azelőtt.

”Nem tudom. Nem is akarok menni. Inkább maradnék, de muszáj mennem,” mormogta Daehyun, reményét vesztve, ”Azóta szarul érzem magam, mióta megtudtam.”

”Mikor volt ez?”

”Valamikor a múlt héten –” válaszolt, de félbeszakították azzal, hogy rácsapták a telefont.