Please, love me.

Zene

Leborult az egész polcom tartalma. Az a két váza, ami ott pihent, darabokra hullva feküdt a szőnyegen. A képek üvege is szilánkokra hullott. Már csak az hiányzott volna, hogy belelépjek és még több sebet szerezhessek. Ha már belül vannak, kívülről sem hiányozhatnak. Egyre több és több gyűlt össze rajtam, javarészt a kezemen. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt akartam-e elérni, vagy csak a rombolásom következményei által jöttek, akaratom ellenére. Igazából, nem akartam az a puhapöcs alak lenni, aki megragad egy pengét és jó néhányszor föl-levonogatja a karján, hogy elnyomhassa a fájdalmat. Nem. Annál én sokkal tekintélyesebb és erősebb vagyok, nem folyamodok ilyesféle módszerekhez. Mégis kaptam párat a sok porcelántól és üvegtől, amit tönkretettem. Nem törődve mindezekkel folytattam ott, ahol abbahagytam.
- Mi a franc van itt? – csörtetett be hozzám Bang. Percekig figyelt, égetett kíváncsi, rémült tekintete. Lyukat fúrt a hátamba. Szuszogtam a bennem fortyogó mérhetetlenül nagy dühtől. Nem néztem hátra, lefelé szegezett tekintettel pásztáztam rombolásom maradványait. – Még egyszer kérdem, mi a franc van itt?! – hördült rám még egyszer a leader, ezúttal mérgesebben. Eltűnt hangjából az a csilingelő aggodalom, felváltotta a türelmetlenség és a tanácstalanság. Kérdéseire várta feleletemet. Én nem adtam meg neki. – Daehyun, harmadjára érdeklődőm, mit műveltél, többet ne kelljen! – Odalépett szorosan mögém, megfogta a vállam s az irányába fordított, rángatva. – Válaszolj!
- A kis… vokalistánk…
- Mi? – engedett el, felvonta kérdően egyik szemöldökét,– Youngjae?
- Ő, – csúszott ki ajkaim közül egy gúnyos kuncogás.
- Mi van vele? Mit csinált?
- Ó, mit NEM csinált, – sziszegtem fogaim között. Yongguk szemeiben ott csillogott az értetlenkedés, gondolatok Forma1-ét szinte hallottam a fejében, kattogtak-forogtak agykerekei. Rá szeretett volna jönni, miről hadoválok.
- Elmagyaráznád, mi a fészkes fenéről beszélsz? – tette fel komoly, érdeklődő hangnemben, közben szemeivel még mindig szuggerált. Próbált a fejemben olvasni. Vagy esetleg a szívemből. Elmosolyodtam keserűen, morogtam egyet kicsit feldúltan, mégis kissé csalódottan.
- Az a piszok… - Megráztam a fejemet gyengén, lesütöttem a szemeimet. Újra előtört belőlem az őrjöngő fenevad, a másik polcról is lecsaptam egy-két dolgot. Yongguk összerezzent, s mozdulatom után pillanatok alatt megragadta a csuklóm és a falhoz szorított, hogy véletlenül se kezdjem el megint a dorm összezúzását.
- Vegyél egy mély levegőt, várjunk pár percet, hogy teljesen lehiggadj. Utána kötelezően el kell mesélned, mégis mi köze Youngjae-nek a dühkitörésedhez. Világos? – morgott. Szemei szikrákat szórtak, azt a tipikus gyilkos tekintetét meresztette rám. Nem sűrűn látom őt dühösnek. Sőt, szinte soha. De mikor elszakad nála a cérna, vagy csak kezd elválni pár szál, akkor már rémülten menekülnék előle, a világ végére. Igazán mérgesnek talán egyszer láttam. Eldöntötte az egész csapat, hogy soha többet nem fogjuk Bang-et olyan állapotba hozni.
Sóhajtottam, ahogy kérte, biccentettem egyet. Kilökdösött a szoba ajtaján, a fürdőbe rakott. – Moss arcot, vagy vegyél egy hideg zuhanyt, nem érdekel, csak nyugodj le! Itt fogok várni– S ezzel behajtotta a fürdőajtót. Nem volt más választásom, azt kellett tennem, amit az idősebb mond. Megnyitottam a csapot, kezeimet alája raktam. A jéghideg vizet arcomra fröcsköltem. Párszor ezt elismételtem, a legutolsó adagnál kis ideig az arcomon hagytam tenyereimet. Elhessegettem minden felesleges gondolatmenetet, csak azt hagytam meg, amiről vallanom kell.

Amint úgy éreztem, végeztem, kiléptem a fürdőből. Bang vetett rám egy amolyan ”Akkor mehetünk?”-pillantást, s visszamentünk a szobámba, ahol a totális káosz uralkodott. Átlépkedtünk minden szilánkot és akadályt, helyet foglaltam ágyam végében.  Felém tornyosult, egyenesen lenézett rám. Bíráló tekintete miatt aprónak éreztem magam.
- Szóval mesélnem kell.
- Erre kértelek, – reagált kijelentésemre teljesen nyugodtan. Már nem dörgött Isten haragja a torkából.  Beszívtam a levegőt, kiengedtem.
- Youngjae azt mondta, nem vagyok a legjobb barátja,– mondtam rettenetesen halkan. Yongguk meglepett hangot adott ki.
- Hogy érted?
- Nézd meg magad.
Előkapartam telefonomat a zsebemből, megkerestem azt a képernyőképet, amin hangulatingadozásom okozója volt megörökítve.. Átnyújtottam neki. – Ezt írta Twitter-en.

„Q. Tényleg Daehyun a legjobb barátod?
@BAP_Youngjae: Nem.”

Bang nem mondott semmit, csak visszaadta készülékemet, amit visszadugtam zsebem rejtekébe.
- Így már világos, mire célzol.
- Yongguk, én… én azt hittem, hogy Youngjae-nek jelentek valamit.
- Jelentesz neki. A barátja vagy.
- Az eddig oké, – pillantottam fel rá, elkeseredve, – De ő nem ezt mutatta, hogy egy szimpla barát lennék neki. Azt mutatta, hogy én vagyok a legjobb barátja. A legeslegjobb az egész bandában. Erre ezt kapom… Ha azt mondom egy rajongónak ugyanerre a kérdésre, hogy nekem igenis ő a legjobb barátom, akkor oldalba bök, és egy fintort vág rám. Valami olyasmit, hogy: „Dae, te egy hatalmas tévedésben élsz.” – Hangom eszméletlenül reszketett, miközben ezeket a szavakat mondtam. Kiöntöttem a szívemet, minden fájdalmat ki akartam söpörni magamból, de nem sikerült. Így csak még jobban rájöttem: mindvégig át voltam verve.
- De ez nem azt jelenti, hogy semmit nem jelentesz neki. Attól még ugyanolyan fontos vagy.
- Bang, látom nem fogtad fel, amit mondok neked.
- Én értem, csak–
- Csak? – csattantam fel, felkelvén az ágyról. Yongguk egy lépést tett hátra, mielőtt nekirontanék. – Nem kérek az okoskodásodból, az enyémtől teljesen eltérő világnézetedből. Én tudom, amit tudok, és levettem az üzenetet. Yoo Youngjae egy hazug! – A leader nyitotta a száját, hogy szembeszálljon velem, de gyorsan folytattam a vele folytatott vitatkozást. – Ne mondj semmit! Nem vagyok rá kíváncsi! Folyton csak ellent mondasz nekem, burkoltan idiótának nevezel és tudom, hogy annak gondolsz most is. De tudod mit? Nem izgat, egyáltalán nem is akarok hallani erről! Felőlem gondolj, amit akarsz, felőlem védheted azt a dalos pacsirtát, aki mindvégig átbaszott engem! Minden mozdulatával azt sugallta, én ugyanannyit jelentek neki, mint ő nekem. Óvd, ahogy akarod! De nem fogok veled egyetérteni. Nekem megvan a magam véleménye, – Szavaim egy-egy atyai pofonnak szántam. Összeszorítottam szemeim, elpillantottam vezetőmről. – Most pedig megkérlek arra, hogy menj ki a szobából.
- Daehyun…
- Tűnés, ha mondom! – ismételtem más hangsúlyban. Yongguk lemondott erről az ügyről, kiviharzott onnét, az ajtót jó hangosan becsapva. Ökölbe szorult mind a két kezem, éreztem, hogy nyakamon és halántékomon is kidudorodik egy-egy ér. Bensőmben felgyűlt a nagymértékű indulat, csalódottság, s egy ordítás kíséretében távozott belőlem egy része. A falba csaptam kezemet, amiben végigment a fájdalmas bizsergés. Ott tartottam öklömet egy darabig. Összehúzott szemeim sarkából lassan megjelent egy-egy könnycsepp, kiszabadult ráncaimból, végül legördült az arcomon. Elhagyta az állam, a pólómon ért földet.

Nekem Youngjae nagyon fontos ember volt, iszonyatosan fontos. Azt hittem, ő is ugyanezt érzi, hogy ezt nyújtotta felém. De azon a napom ez megváltozott, azon a bizonyos Kérdezz-Feleleken.
2014. február 3. Ez volt az a nap, amikor kiderült ez a dolog állítólagos legjobb barátomról.

Eltelt vagy két nap. Ez alatt az idő alatt töprengtem, rengeteget. Elgondolkodtam a kapcsolatunkon… Mi is történt két év alatt köztünk. Rengeteg félreérthető helyzetet csináltunk, mint a színpadon, mint idehaza. Youngjae-vel nem igazán voltak gátlásaink. Kivéve az utóbbi időben. A múzsámmá vált, ahogy telt az idő. Egyre többször tévedtek rá szemeim, legfőképp édes, pufi arcára. Minden pillantás egyre hosszabb és hosszabb lett. El tudtam veszni selymes bőrében, barna boci szemeiben, telt ajkaiban. Testének minden szeglete elvarázsolt. Minden négyzetcentiméterét látni akartam, az egész testén. Nem akartam, hogy előttem bármi rejtve legyen. Legalább egyszer hadd mérhessem végig, ajkaim hadd tudjanak végigbarangolni csodás, fedetlen testén, apró csókokat hintve rá, míg ő halk sóhajokkal mondogatja a nevem. Szerettem volna, ha az enyémmé válna. Testileg. Ugyanakkor lelkileg is. Ő lett volna az, aki engem boldoggá tehetne. Viszont ő lökdösött el, mintha bajt érzett volna. Nem akartam, hogy meneküljön előlem… Helyette jött volna közelebb, egyre nagyobb lépéseket tett volna felém, hogy át tudjam karolni s megölelhessem. Esetleg meg is ízlelhessem párnácskáit. Igen, ez volt minden vágyam. Youngjae volt az elérhetetlen álom számomra. Egyre távolabb került tőlem, mintha direkt futna el előlem. Direkt akarta darabokra törni szerelmes szívem. Én viszont ezt tovább nem tűrtem. Egy és mindenkorra szerettem volna, ha tisztában lenne a dolgokkal.

- Yoo Youngjae! – rontottam be a hálójába.
- Daehyun? – Fáradt, nyúzott hangnemben szólt hozzám, felült az ágyon. – Mit szeretnél ilyenkor? Éjjel egy óra van.
- Tudom, d-de ez fontos. Muszáj beszélnünk! – Sóhajtott egyet, kikelt.
- Rendben. Miről?
- Kövess, – Alkarjára szorítottam, saját helyiségembe vittem. Feloltottam egy villanyt, társam pedig eldöbbent a kaotikus látványtól.
- Dae, mi történt itt? Hurrikán söpört végig a szobádon?
- Épp ezt akarom megmagyarázni.
Mindketten az ágyamra ültünk, félénken megfogtam a kézfejét. Furcsállva pillantott rám. Lesütött szemeimmel az ágyneműhuzatot tanulmányoztam.
- Youngjae… Mit jelentek neked?
- Ez most hogy jön ide?
- Csak válaszolj a kérdésemre.
Elpillantott, gondolkodni kezdett. Hümmögött egy hosszút.- A barátom vagy. Mi mást kéne jelentened?
- Nem a legjobb barátod? – Lefagyott.
- Daehyun…
- Ne, – vágtam közbe, – Ne kezdj el magyarázkodni. Láttam Twitter-en, amit láttam, – felpillantottam szemeibe, – Én tényleg ennyire nem érek neked semmit? Azt hittem, ugyanúgy érzel, mint én. Azt hittem, a legjobb barátom vagy, kölcsönösen. Nem csak egyirányúan.
- Figyelj, ez–
- Micsoda? – förmedtem rá, – Mégis milyen kifogást akarsz nekem mondani? Hány füzeted van olyan címkével, hogy „Top hazugságok Daehyun-nak”?
- Te mégis miről beszélsz? – emelte fel kicsit ő is a hangját. Az eszem teljesen elvesztettem, megragadtam a felsőt, ami akkor rajta volt és felhúztam az ágyról.
- Mindvégig a képembe hazudtál, érted? Minden érintéseddel azt sugalltad, bennem teljes mértékben megbízol, és nálam fontosabb nincs! Miért versz át? Miért? Miért érdemlem ezt? Mit tettem ellened? Hogy tudsz lelkiismeret-furdalás nélkül aludni?! Tisztában vagy vele, mit tettél bennem tönkre? Tudod, hogy mégis, mekkora fájdalmat okoztál? Azt gondoltam, ugyanannyit jelentek neked, mint amennyit te jelentesz nekem. Be kellett látnom, hogy tévedtem. Nagyot tévedtem veled kapcsolatban, – Ellöktem magamtól fortyogó dühömben. Megtartva egyensúlyát, a talpain maradt, s lehökkenve nézett felém. – Hogy tudsz egyáltalán most a szemembe nézni? Nem sül le a bőr a képedről?
- D-Daehyun, hadd magyarázzam meg.
- Milyen hazugsággal akarod magadat kihúzni a csávából? Van még a tarsolyodban valami új?
- Kérlek, ne vágj hozzám ilyeneket. Ezek helyett hallgass végig! – Kifújtatva magam, meglazítottam minden izmom, összefontam karjaim a mellkasomon.
- Mondd, – Lehajtott fővel ácsorgott előttem. Egy kis ideig hallgatott, végül alig hallható hangon szólalt meg.
- A Twitter-es dolog akkor a problémád?
- Igen, az.
- Annak eléggé… kesze-kusza története van, – vallotta be, elpillantva tőlem. Kérdően figyeltem őt, ugyanúgy, mint eddig. Szokás szerint képtelen voltam róla levenni a tekintetemet, hiába voltam haragos vele szemben. A varázsa ugyanúgy megmaradt. Mély levegővétel után folytatta.– A visszatérésünk óta tényleg eléggé ellöktelek magamtól, ezt én is észrevettem, és nem fogom letagadni az igazságot. Mielőtt a lényegre térnék, kezdenem a legelején, ha nem bánod, – Megköszörülte a torkát, visszafojtotta a levegőt. De a rövid szünet után ismét azonnal beszélni kezdett. – A debüt előtt… ahogy neked is, nekem is te voltál az egyetlen ember, akire számíthattam. Ezért hálás vagyok neked. Telt az idő, egyre közelebb kerültem hozzád, jöttek a félreérthető helyzeteink, amiket mindenhol eljátszottunk, menedzser, banda és rajongók előtt. Én viszont… kezdtem magam nyomottan érezni, furcsán. Mikor rám néztél, valami más volt közted és köztem. Valami bizsergett az irányodból. Most is érzem. Olyan, mintha parazsak repülnének felém és itt-ott megégetnének. Az Angel előtti idők voltak azok, mikor megijedtem magamtól. Nem tőled. Magamtól. A közeledben szorult a mellkasom, bennem maradt a levegő. Fogalmam sem volt, mégis mi ez és máig nem tudom meghatározni. Furcsa, mégis jó. Élvezem, de közben gyűlölöm ezt. Nem tudom, mit érzek, és hogy mihez fogható. Hogy jó-e, vagy rossz. Keserédes.
Zavarában alsóajkába harapott, kicsit beszívta, majd egy apró, halk sóhaj kíséretében elengedte. Ezzel el kezdett kínozni. Legszívesebben én is belemélyesztettem volna fogaimat, nyelvemet végighúztam volna rajta, hogy megérezhessem különleges ízét.
- Te meg tudnád mondani, mi is lehet ez? Te idősebb vagy, nagy valószínűséggel, több tapasztalattal is rendelkezel, mint én, - folytatta ugyan az előbbit, de ezúttal engem kérlelt; hogy adjak választ erre a rejtélyre, fejtsem meg, mi lapul benne. Honnan tudhatnám? De minden, amit mondott, deja vu-t okozott; körülbelül én is ezt érzem, ha ráterelődik mind a két szemem, a közelében vagyok, vagy beszél hozzám. Viszont kevés valószínűségét éreztem annak, hogy valaha is szeressen. Ha már a legjobb barátjának sem tart, miért tetszenék neki? Mennyi esély van rá? Lehetséges az ilyesmi? – Ezek a gondolatok futkároztak a fejemben, közben némán figyeltem arcát. Olyan szemekkel nézett az enyéimbe, amiket nagyon régen láttam már. Könyörgött. Régóta nem volt ilyen. Talán még predebüt-i időszakban, mikor még halványlila gőze se volt az idolságról, mi, hogy s merre van az ilyen házak táján. Igaz, őt sokkal hamarabb beválogatták, mint engem, mégsem Yongguk-hoz vagy Himchan-hoz futott. Hanem hozzám. Mert talán bennem bízott a legjobban. Ugyanakkor… a mostani helyzetünk egymás között… elgondolkodtatott. Vajon akkor is össze-visszahazudozott a felém táplált érzéseiről? Vagy egyszerűen megváltozott a rólam alkotott képe?  Milliónyi megválaszolatlan kérdésem volt erről a fiúról. Homály, sötétség, ködfelhők.
Szemeim ráragadtak, egy pillanatra se akartam elnézni szépséges, kissé kipirult orcáiról. Láncok tartottak mellette. A harmadikai fájdalom ellenére sem kezdtem el küzdeni. Nem tudtam és nem is akartam. Nem óhajtoztam menekülni. Youngjae olyan szinten elvakított, hogy ilyet egyetlen egy lány sem ért el. Az első férfi, akibe beleszerettem, és az első hímnemű, aki valaha is ilyen érzéseket ültetett belém. A szívemen csücsül, s mini késével döfköd. Gyengén vérzek, de kitartóan pumpálja hadisérült szívem testembe a vért, hogy életben maradhassak, úgy ahogy. Az ő látványa éltet szinte, hiába bántalmaz. Akár szavakkal, akár gesztusokkal.
Változatlanul szemeztem vele. Sírásra álltak szemei, egyben szája is. Hirtelen ötlettől vezérelve köréje fontam karjaimat, egy szoros ölelésre vontam. Megrémült. Hallottam, ahogy bennakad neki a levegő, szíve ijedten verdeste mellkasát. Szinte ki akart törni az övé is meg az enyém is. Olyan csöndben voltunk, hogy hallani lehetett.
- Hogy vagy képes összetörni egy embert ilyen szinten?
- Tessék? – pillantott rám, hangja reszketett. Mélyen íriszeibe néztem, kerestem a megoldást, a dolog kulcsát, vagy nevezzük, ahogy akarjuk.
- Hogy tudtál egy szóval összetörni? Miféle mágia ez? És miért volt ilyen hatásos? – Ismételten felment bennem a pumpa. Haragudtam, bosszús voltam.
- Sajnálom, Daehyun.
- Már mégis mit sajnálsz? Ilyenkor ér ez már valamit?
Homlokát mélyen a nyakamba nyomta, orra dörzsölte az ádámcsutkámat. Összeszorította szemeit, most már ő is ölelt, a lehető legszorosabban. Egy kis ideig egyhelyben ácsorogva tűrtem, hallgattam szipogását. Viszont percekkel később már halk pityergése ébresztett fel. Megijedve kezdtem el simogatni a fejét, átkaroltam. Kitartóan nyugtatgattam, de ő nem akart megnyugodni, még egy kicsit sem. Egyik fekete tincsével játszadoztam, majd hozzáfűztem még egyet. Próbáltam elérni, hogy lehiggadjon legalább annyira, hogy normálisan kaphasson levegőt, emberi szavakat, mondatokat tudjon alkotni. Ez egy jó ideig nem következett be. Hüppögése lassacskán sírássá, végül zokogássá alakult. Nem tudtam, mit tegyek. Nem is tudtam, miért sír. Nem szóltam semmit, ugyanúgy babusgattam tovább, reménykedve.

- Youngjae… - jött elő elhalt hangom vagy tíz perc elteltével. Ez alatt az idő alatt csak egy fikarcnyit nyugodott meg. Felemelte buksiját nyakhajlatomból, tekintete az este sokadik alkalmával fonódott össze az enyémmel. – Ne sírj, kérlek.
- De hát… Daehyun… - Mutatóujjamat gyorsan szájára helyeztem. Egy, az orráról legördülő könnycsepp ráesett. A kicsi sós csepp kissé meleg volt, csiklandozva ment végig ujjperceimen.
- Ne mondj felesleges szavakat. Csak nyugodj le. Rossz nézni, hogy sírsz, – Szemeim jobbra terelődtek, elhúztam számat. – Te hiába nem így érzed, nekem a legjobb barátom vagy, a csapatban a legfontosabb ember. – Megint ránéztem. – Emlékszel, mikor megérkeztem Busan-ból? – Erre csak bólintott. – Te voltál az egyetlen barátom. Téged szerettek mások, mert nyílt voltál, barátságos, de én senkivel nem mertem beszélni. Kettőnk közül is te közeledtél először hozzám. Rettenetesen féltem másokhoz szólni.
- Igen… Nagyon idegen volt ez neked. Ahogy Szöul is. Nem egyszer eltévedtél, – Az emlékek miatt kuncogtam.
- Lényeg a lényeg, te két év alatt nagyon a szívemhez nőttél. Lehet jobban, mint kellene.
- Ezt hogy érted? – értetlenkedett. Belém fojtódott a szó. Semmit sem mondtam. – Dae?
- Ezt elég nehéz elmondanom…
- Miért? – Ó, Youngjae és az örökös kíváncsisága. Egyszer ki fog készíteni. Eldöntöttem, hogy nem nagyon fogom kerülgetni a dolgot, mint macska a forró kását.
- Azt hiszem, beléd szerettem, Jae. – Pupillái kétszeresükre tágultak, kitartóan pislogott rám.
- T-tessék?
- Kérlek, ne ijedj meg tőlem! Ha már legjobb barátként elveszítettelek, legalább sima barátként ne kelljen!
- Hyung, n-nem fogsz, ne aggódj, – nyugtatott meg előre, alig hallható hangsúlyban.
- És ez biztos?
- Teljesen, – Egy édes, ártatlan mosollyal jutalmazott meg, amitől szinte éreztem, hogy szívem olvadni kezd. Megremegett egész testem, átjárt valami kedveskedő melegség. A szívemből indult, végül minden porcikámban szétáradt. Nagyon jó volt, s az idő múlásával megszokottá vált. Youngjae mindig elérte, hogy ezt érezzem.
- Szóval… nem fogsz ellökni magadtól… még jobban?
- Egyáltalán! – mosolyodott el még szélesebben. – Fontos vagy nekem, Daehyun.
Szavakat nem kimondvanéztem továbbra is őt, hangot nem adva a boldogságnak, ami bennem szétterjedt. Bámulásomtól zavarba jött, sőt, el is pirult. Megint elnézett.
- Azonban… van itt egy kis probléma.
A szívem kihagyott egy ütemet, szerintem még kettőt is. Pislogni hirtelen képtelen voltam.
- Mi lenne az?
Néma csend.
Olyan néma, hogy örökkévalóságnak tűnt.
- Youngjae?

- Nem tudom… viszonozni, amit te… érzel felém. Nagyon sajnálom. A legjobb barátom vagy, és az is maradsz. De ennél többet nem tudok neked nyújtani, Dae.

Karjaim erejüket elveszítve szakadtak le róla. Reszkető lábaim egy lépést tettek hátra. Szemeim nagyra kerekedve figyelték a fiút, aki másodjára törte össze a szívem.
’Nem tudom viszonozni, ami te érzel felém.’
’A legjobb barátom vagy, és az is maradsz.’
Ó, túl szép volt, hogy igaz legyen. Zavarba jött miattam, szótlanná tettem őt, de nem azért, mert voltak esélyeim. Soha nem is voltak – csak próbáltam magam megnyugtatni az ellenkezőjével. Láthatóan megszólalni sem mert ezek után, ahogy én sem. Attól félve, hogy olyat mondok, ami nagy baj tudna okozni. Mintha eddig már nem lett volna eléggé óriási a káosz. Meg akartam kérdezni, miért. Csak ennyit; érthette, ahogy akarta. Rémülten pillantott félszemmel rám, de totálisan összetört látványomat ész

revéve ismételten a földet kezdte mustrálni.
- Nagyon elrontottam, nem igaz? – szakította meg a nagy csendet ezután, hangja bizonytalan és remegő volt. Hirtelen nem is tudtam rá semmit felelni. Sőt, még azután sem. Tovább néztem őt, szinte nem is pislogva.

Meg akartam őt ragadni, két kezeim közé venni arcát, mélyen sötét íriszeibe nézni, s ennyit suttogni:
’Szeress… Könyörgök.’

Viral Interaction; Harminchatodik fejezet - Emlékszel? [END]

(Ajánlott zene)

Daehyun a tengerparton sétált, cipői a kezeiben. Érezte, ahogy a homokszemek lábujjai között ragadnak minden lépésnél. A tenger hangja volt minden, amit Daehyun hallott, a Nap pedig kezdett búcsút mondani attól a naptól, lefelé tartva az égen, rózsaszínes beütésű, vörös fényekkel.

”Mindig is el akartam menni a busani partokra,” mondta neki Youngjae, rengetegszer, ”Hány éve ismerjük egymást?”

”Túl rég óta,” mosolygott Daehyun.

”És te még mindig máshova viszel. Mikor fogsz végre Busanba? Ah, állandóan csak csalódást okozol,” csipkelődött Youngjae, ”Biztos azért, mert már ott vannak neked a sikítozó rajongóid. Elfelejtettél, mi? Ah, tudtam, hogy elfogsz.”

”Soha,” felelt a legegyértelműbben, ”Soha nem foglak elfelejteni. Mindig annyira aggódsz attól, hogy egyszer elfelejtelek. Mi van, ha te felejtesz el? El fogsz felejteni?”

”Lehetetlen,” vigyorgott angyalian Youngjae.

”Akkor nekem is lehetetlen, hogy téged elfelejtselek.”

Youngjae megrázta a fejét Daehyun megjegyzésére, közben egymás mellett ballagtak. Mindketten élvezték a pillanatot, ahogy egymás társaságát is egyben. Nem volt szükség szavakra, tudni, hogy egymás mellett sétálnak, bőven elég volt. Daehyun ránézett Youngjae tökéletes profiljára, majd karjaira, amik ide-oda lengtek, ahogy sétált.

Daehyun ugyanúgy haladt a part mentén, majd érezte, ahogy Youngjae keze az övéhez simul. Az érintés alkalmát kihasználva, kinyújtózott ujjaival Youngjae kézfeje felé és megfogta azt. Érezte Youngjae ujjait összefonódni a sajátjaival, közben egyikük sem szólt egy szót se erről. A mosoly, ami arcára telepedett, nem óhajtozott leolvadni onnét, közben ugyanúgy sétálgattak, minden másodpercet kincsként kezelvén.

”Kérdeznem kell valamit,” Érezte, ahogy Youngjae érdeklődő szemeit Daehyun-ra fordítja, ”Emlékszel egy…?”

”Mire emlékszem?” kérdezte kíváncsian Youngjae.

Daehyun Youngjae-re nézett, minden tökéletlenségével együtt. Egyik fele rá akart kérdezni a csókra, amit évekkel ezelőtt osztottak meg. Meg akarta tudakolni, tényleg megtörtént-e, de ugyanakkor mégsem. Egy rejtélynek akarta hagyni. Ha igaz is volt, csak kimondatlan szavak lettek volna, amiket nem osztottak meg egymással, de ha álom is, Daehyun legalább hihette azt, hogy igazi volt.

”Semmire,” motyogta és még mindig érezte Youngjae kíváncsi szemeit. Egyszerűen hozzátette, ”Valamire, ami válasz nélkül maradt.”

”Ah, értem, ” mosolygott édesen Youngjae, ujjaik még mindig egymásba karolva. ”Daehyun, melyik a kedvenc napszakod?” kérdezte, miközben hüvelykujja gyengéd köröket írt le Daehyun kézfején.

Youngjae a lábait figyelte, majd megállt és a horizontot kezdte bámulni. Daehyun vele együtt állt meg és nézte, ahogy Youngjae az eget kémleli, egy vigyorral arcán, ”Nekem, mikor a Nap találkozik a horizonttal, mert ez egy új nap kezdetét és végét jelentheti egyben. A mi napunk lehet véget ér, de valahol máshol a világban, valakinek csak most kezdődik.”

Daehyun ugyanarra nézett, hogy tudja, Youngjae miről beszél, de soha nem láthatta, mivel épp mély pihenőjéből ébredt fel. Felnyöszörgött, miközben felegyenesedett a helyén és kinyújtóztatta végtagjait.

”Végre felkeltél, hm?” kérdezte Himchan anyósüléséről Yongguk.

”Ja,” felelt, az ablakon kinézve.

A csodálatos, narancssárga és vörös árnyalatokkal gazdag ég fedte be azt az ismerős strandot, ami mellett felnőtt.

”Himchan?” szólalt fel Daehyun hátulról.

”Tessék? Megint pisilned kell?” röhögött fel, amint ránézett a visszapillantó tükörből.

”Nem, de félreállnál, kérlek?  Van valami, amit meg kell tennem,” magyarázta helyzetét.

”Ja, tudom, pisilned kell. Nem kell úgy tenned, mintha nem. Láttam, mennyi vizet ittál. Csak gyorsan gyere vissza, oké? Hamarosan a stadionban kell lennünk. Tudod milyen nehéz a sminkesnek az arcod kipingálása?”

Daehyun megpöckölte Himchan tarkóját, ahogy előrébb hajolt, ”Gyors leszek,” felelt, majd kipattant a járműből.

Levette a cipőit és lefelé kezdett tartani a partra, Himchan bámulásával nem törődvén. Mintha még mindig álmodna, csak Youngjae nélkül. Viszont ő ott volt vele; követte minden lépését.

Kihúzta Youngjae régi telefonját farzsebéből. Mindig magával hordta, annak ellenére, hogy már nem sokáig óhajtozott működni. Egy momentum volt a múltból, de Daehyunnak már nem volt rá szüksége. Voltak más dolgai, amivel emlékezhetett Youngjae-re, azok a dolgok, amiket nem tud elveszíteni.

”Szia, Youngjae,” mosolygott a horizont felé, ”Most biztos úgy nézhetek ki, hogy itt állok a strand közepén, közben a semmiségnek dumálok, pedig épp hozzád beszélek, oké?”

Nem kapott választ, kivéve a parthoz csapódó hullámoktól.

”Végre visszajöttem Busanba a ma esti fellépésemre, szóval, gondoltam, végre elhozlak a partra, mielőtt megsértődnél. Mármint így is sokáig várattalak,” folytatta, miközben az üres strandot nézte, ”Nos, ennyi, Youngjae. A busani partok. Nincs bennük semmi különleges, de tudom, hogy tetszik. Vissza kell most mennem a többiekhez. Nem akarom, hogy Himchan bedühödjön. Szerintem még mindig mérges rám, amiért megettem a fagyiját. De mielőtt mennék, szeretném elmondani, hogy remélem, büszke vagy rám. Lehet, nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy elsőre gondoltad, de végül minden ránc kisimult és ezt szeretném neked megköszönni.”

Lenézett Youngjae telefonjára, amit a kezében szorongatott és feltűnt élénk ábrázatának visszatükröződése a készülék üvegén. Daehyun végre készen állt. Himchan rengetegszer csesztette azért, amiért egy ilyen hasztalan dolgot hurcibált magával, de Daehyun ugyanúgy ragaszkodott hozzá. Nem csak az emlékekhez, amiket hordozott a kis ketyere, hanem a pillanathoz is. A busani tengerpart, az egyetlen hely, ahova mindig is menni akart Youngjae. Szóval itt fog végleges búcsút inteni a régi telefontól.

Minden erejéből eldobta a mobilt, egyenest a tengerbe és végignézte, ahogy elnyeli azt, Daehyun szomorúságaival együtt.

”Később találkozunk, Youngjae,” szalutált az ég felé és visszaindult az autóhoz. De mielőtt teljesen elhagyta volna a strandot, még egy valamiért visszafordult, ”Oh, és Youngjae,” Daehyun vett egy mély lélegzetet és tüdejét kiszakítva ordított úgy, hogy még a mennyek országa is hallhassa.

”EMLÉKSZEM!”

Viral Interaction; Harmincötödik fejezet - Az összetört újjászületése

(Ajánlott zene)

Párszor újra neki kellett fognia a levél végigolvasásának. Minden alkalommal megállt, mikor látását elmosták a könnyek. Nem akarta teljesen tönkretenni ezt az értékes levelet. Daehyun óvatosan az asztalára tette és kezébe vette a telefonját.

Valami lángra lobbantotta Youngjae fényét. Okot adott arra, hogy tovább éljen. Nem csak magáért élt; hanem Youngjae-ért is. Élnie kell az életet, amire barátja már képes és tennie kellett valamit, bármit, amivel újra visszatérhet a régi kerékvágásba. Tudta, hogy nem tud visszamenni a TS-hez. Nem fogadnák vissza, miután csak úgy hirtelen otthagyta őket. Nem menne vissza, még akkor se, ha TS könyörögne érte. Túllépési folyamatban volt, a TS már a múlt, de mindig emlékezni fog rá, barátja miatt.

Felhívta Himchan-t, amint felvette Youngjae telefonját a padlóról. Tükörképét látta a képernyőben, meg azt az egy dolgot, amit a legelejétől fogva keresett. A csillogás, az eltökéltség lángja, amit Youngjae segített fellobbantani, visszatért.

Amint kicsöngött, Daehyun beütötte Youngjae telefonjába a 7,2,2,6-os kódot, s ezáltal, meglepő módon, a telefon feloldódott.

”Daehyun?” morgott Himchan, ”Éjjel egy óra van. Remélem, jó okod van rá, amiért ilyenkor felhívtál.”

Daehyun látva az üzeneteket, amiket ő küldött, anélkül, hogy elolvasta volna őket, kitörölte mindet. ”Jóba vagy Bang Yongguk-al?” kérdezte, hiába tudta a választ.

”Imádom, hogy bármikor beszélek veled, egyszer se köszönsz,” sóhajtotta Himchan, közben a fáradtság eltűnt a hangjából és egyértelműen válaszolt, ”Nem, nem ismerek Bang Yongguk-ot.”

Megnyitotta Youngjae fotóalbumját és végiggörgette. A legtöbb kép vagy róla volt, vagy Youngjae-ről, amint épp komolyan a kamerába néz. Egyértelmű volt Himchan vonakodása, igen is ismerte Yongguk-ot. ”Tudom, hogy barátok vagytok. Ő Jepp Blackman. Nagyon rossz barát lennék, ha nem tudnám, hogy Bang Yongguk és Jepp Blackman egy és ugyanaz.”

”Hogy érted, hogy ’Tudom, hogy barátok vagytok’?” vallatta Himchan.

”Láttam a nevét a telefodon és biztos vagyok benne, hogy a BYG a Bang Yongguk rövidítése. Youngjae szeretett volna üzenni róla neked. Himchan, jóba vagyok Yongguk-al,” szögezte le Daehyun, miközben még mindig a képeken futott át, Youngjae emlékein.

Egy mély morgás tört fel Himchan torkából majd végre bevallotta, ”Igen, jóba vagyok Yongguk-al, és nem, nem szerzek neked autogramot tőle.”

Daehyun nevetett, ”Rendben. Nem is kell az aláírása.”

”Akkor mit akarsz?” Himchan egy kicsit nyugtalannak hallatszódott.

”Együtt szeretnék dolgozni vele,” jelentette ki Daehyun, közben megnyitott egy fotót, amin ő és Youngjae volt együtt, mosolyogtak, ”Csak egyszer. Csak egy dal erejéig, ő és én.”

Egy pillanatig Himchan lélegzetét lehetett hallani. ”Jó, meglátom, mit tehetek.”

Daehyun fel se fogta; Bang Yongguk-al fog ebédelni. Egy kis része azt kívánta, bár Youngjae lenne ott vele, Himchan helyett. Youngjae biztos belement volna, de mivel nem tudott, így csak Daehyun tudta őt látni. Yongguk mesélte, hogy találkozott már Youngjae-vel, a kórházban. Azt mondta, hogy először le volt sokkolva, aztán könnyekben tört ki. Nem tudta, hogy csak viccel, vagy sem, de ugyanúgy felnevetett, elhitte, hogy Youngjae képes ilyesmire.

Megszámlálhatatlan hét telt el, míg Himchan összehozta Daehyun-t és Yongguk-ot Busanban, mivel biztos nem engednék fel Daehyun Szöulba, hogy egy olyan emberrel ebédeljen, akiről soha nem hallottak. De az az idő soha nem fog kárba veszni.

Daehyun megkapta Yongguk számát, Himchan előzékenysége által és elmondta az ötletét. Szeretne egy megemlékezést tartani arról az emberről, aki nem egyszer, de nem is kétszer húzta ki őt a sötétségből. Yongguk mindenben támogatta és mindketten elkezdtek dolgozni a szövegen. Ezernyi terv volt, amik végül a kukában végezték és Daehyun még a tanáraitól is segítséget kért. Mikor azok a tanácsok nem voltak elegek, írt Jongup-nak és Junhong-nak, segítséget kérvén.

Daehyun bevallotta magának, nehéz volt elmagyarázni a helyzetet nekik. Azt hitte, mindkettejük be fog rágni rá, mivel hazudott nekik, de nem így történt. Mindketten tárt karokkal fogadták vissza. Egyikük sem értette meg Daehyun távozását. Néhány gyakornok olyanokat terjesztett, hogy haldoklik, de ezeket rögtön hamissá nyilvánította, amitől Jongup-ék megnyugodtak. Youngjae halálának híre mindkettejüket megdöbbentette, úgy, mint másokat, akik ismerték őt. Tudta, hogy senki nem fogja átérezni veszteségét, de Jongup és Junhong próbálkoztak és ez elég volt ahhoz, hogy egy mosolyt varázsoljanak az arcára.

Két ember volt a világon, akikre Youngjae felnézett; Jepp Blackman és Jung Daehyun. Csodálta Jepp magabiztosságát és Daehyun küzdőszellemét. Szóval mi mással emlékezhetnének meg rá, azon kívül, hogy együtt fellépnek?

Viral Interaction; Harmincnegyedik fejezet - "Kedves Daehyun,"

Szia, Daehyun,

Először ’Kedves Daehyun’-nal akartam elkezdeni ezt a levelet, de ez nagyon hivatalos nekünk, nem gondolod? Amúgy el kéne kezdenem a mondókámat, igaz? Ah, nagyon sokszor elterelődnek a gondolataim, még akkor is, mikor próbálom az ellenkezőjét tenni. Gondolkodtam, hogy újrakezdem, mivel egy egész bekezdést foglaltam el csak azzal, hogy kéne nekifognom. Eh, már késő; ember, le kéne itt állnom.

Egyébként, Daehyun, csak rövid ideig voltál részese az életemnek. De nem tűnik olyan kevésnek, mintha évek óta ismernénk egymást. Viszont ebben az időben rengeteg mindent tanítottál meg nekem. Mindig megköszönöd, ha segítek neked, hogy segítek neked azzá az emberré válni, aki most vagy, de be kell neked vallanom valamit; én is ugyanúgy változtam. Nem hiszem, hogy tudod, de mielőtt megismertelek, mielőtt egyáltalán megláttalak volna Tumblr-ön, mindezek előtt, egy konkrét párbajt vívtam magammal. Kérdezgettem magam, hogy tényleg szeretnék-e újra és újra átmenni a kezeléseken, tudván, hogy ez nem a vége, tudván, hogy a fájdalom ugyanúgy jönni fog. Egy sötét helyre voltam bezárva, de aztán jöttél te. Nem csak azért kezeltettem magam, hogy éljek; hanem azért is, hogy veled lehessek.

Biztos azon mélázol, hogy mégis mi ütött belém. Mondtam, hogy leukémiám van, azonban ez csak a jéghegy csúcsa. A lépem nem egészséges. Nagyobb a megszokottnál a betegségem miatt és az orvosok szerint jobb lenne kiműteni. Én viszont gyenge vagyok, Daehyun. Ugyanolyan gyenge vagyok a kemotól meg mindentől. Azt mondják, hogy jól leszek, ameddig odafigyelek magamra, de ők nem én. Nem értenek meg. Van egy szúró érzés bennem, hogy közeledik a vég. Nincs ezzel bajom amúgy. Jó életem volt, anélkül, hogy megbántam volna bármit is.

Emlékszel, mikor megkérdeztem egy ideje, hogy ’mi volt a legizgalmasabb dolog, ami eddig történt veled?’ Nos, igazából, a válaszom az, hogy amikor veled találkoztam. A veled való találkozás minden Jepp koncertet lever. Inkább beszélgettem volna veled öt percet, minthogy elmenjek bármilyen koncertre, pedig tudod, mennyire imádom Jepp-et.

Tudom, hogy hülyeség azt kérnem, hogy ne sírj utánam, hogy ne hiányolj, mert tudom, hogy úgy se hallgatsz rám. Szörnyű lenne számomra, ha ilyen baromságra kérnélek meg. Nem, nem akarom ezt. Remélem; szeretném, ha tovább tudnál lépni. Sajnálom, hogy nem lehetek ott veled, amikor megkapod a megérdemelt csillogást a színpadon. Már most hallom, ahogy a rajongók a te nevedet kántálják, és tudod mit? Én akkor is érted fogok újongani és én leszek a leghangosabb.

Még életemben nem voltam ennyire büszke senkire. Mikor elmesélted, mik történnek veled otthon, bevallom, aggódtam érted. Mindennap gondoltam rád és töprengtem, hogy át tudsz-e ezen menni épségben és meg is tetted. Nem is volt szükséged rám ehhez, saját magad csináltad és nem lehetnék ennél büszkébb.

Nézz magadra; nézd meg, milyen messzire eljutottál. Minden visszafizet most neked. De valamire meg akarlak kérni. Csak egy kérésem van, Daehyun, egy kívánságom.

Nem félek a haláltól, nem félek a továbblépéstől, de egy valamitől azonban félek, egy dologtól rettegek. Hogy elfelejtenek. Félek, hogy túllépnek rajtam és idővel semmivé leszek. Mikor az unokatesóm meghalt, elszántam magam, hogy életeket fogok megváltoztatni, de nem tudom, hogy eleget tettem-e ezért. Nem akarom, hogy a múltban élj, és hogy egy tekerődző életét élj, némaságban, szeretném, ha túl tudnál lépni, viszont szeretném, ha emlékeznél mindenre, ami velünk történt. Nem akarok elfelejtve lenni, csak ennyi. Megtennéd ezt értem, Daehyun?

Tudsz emlékezeni?

Veled vagyok és örökre veled is leszek,

Yuu Youngjae

UI: Ne felejts el idiótaként mosolyogni, mint ahogy eddig. És még mindig emlékszem, hogy el akarsz vinni a busani partokra, szóval egyszer meg kell tenned, b-u-t-u-s.

Viral Interaction; Harmincharmadik fejezet - Gyönyörű vagy.

Daehyun a szobájának közepén ült, Youngjae laptopja és telefonja pedig az ölében. Órákat töltött el a pin-kód megfejtésével, de folyton újra kellett próbálnia. Himchan leírt pár számot, amire gondolt, viszont egyik sem volt jó. Mesélte, hogy csak azért próbálta feloldani, hogy Daehyun számát megszerezhesse, de mivel már megkapta, már nem foglalkozott ezzel. Azonban Daehyun fel akarta oldani. Nem tudta, hogy miért, mivel nem akarta elolvasni az üzeneteit. Hanem azért, mert olyan volt, mint egy puzzle, és ezalatt legalább nem gondolkodott annyit Youngjae-n.

Himchan megkérte Daehyun-t, hogy törölje Youngjae Facebook-ját és Tumblr-ét, mivel már senki se fogja őket használni. Először úgy gondolta, hogy jó ötlet, de amint meglátta Youngjae profilját, meggondolta magát. Szerinte jobb lenne meghagyni mindkettőt, így az emberek nem felejtik el őt. Otthagyhatnák a gondolataikat másoknak, mert azt gondolta, Youngjae is ezt akarná. Daehyun tudta, hogy Himchan furcsának találta ezt, de nem ötletelt tovább és egy kínos ölelésben részesítette, mielőtt eltűnt volna a hotelből.

Daehyun kipróbált pár számot, de ismételten, nem váltak be. Arrébb rakta azt, s inkább a gépre fókuszált. Bekapcsolta és hallgatta a hümmögéseket, amiket érintései nyomán adott ki. Végigsimított a gombokon és elmélázott, hány órát tölthetett el ezen, miközben vele beszélgetett kora reggelig. Néhány betű lekopott már, amitől egy mosoly jelent meg Daehyun arcán. Az A, S, D, F, G és H betűk nem is voltak láthatóak. Ezek voltak azok, amiket sűrűn használt, ha túlságosan izgatott lett valami által.

Nem tartozott jelszó a laptophoz, ami eléggé meglepő volt, mivel ugye elég sűrűn tartózkodott a kórházban. Úgy nézett ki, hogy egyáltalán nem félt attól, hogy valaki esetleg ellophatja a gépet. Daehyun meglepődve vett észre egy nagy cédulát a kezdőképernyőn. Odafigyelve olvasta végig.

Daehyun emlékeztetők

×          Szabad reggel 8 előtt és szabad este 10 után

×          13 nap múlva jön vissza!!!

Himchan-nak írni BYG-ről

Befejezni a matek leckét (8. fejezet)

Esszét elkezdeni – Környezetbarát energiaforrások

Egy összeszorító köpeny tekerte körbe Daehyun szívét, amint végignézte, mi volt Youngjae teendőinek listáján. Az nem kötötte le, hogy Himchan ismerte Bang Yongguk-ot, viszont az annál inkább, hogy visszaszámolt Daehyun visszatérésének napjáig, és ez a szívéig hatott.

Nem volt szíve bezárni a kis cédulát, így lehúzta a képernyő sarkára, legalább nem tudta újra meg újra elolvasni. Az előző alatt talált még egyet. Kisebb is volt. Csak egy egyszerű idézet állt benne ”A legszebb dolgok az életben nem láthatóak és tapinthatóak, azokat éreznünk kell a szívünkkel.”*

Emellé egy közös képük volt beszúrva, mindkettejük vidáman vigyorgott, nem törődve a világgal körülöttük. Ezt a képet az első találkozásuk közbe csinálták. Mindketten bubble tea-t ittak; Daehyunnak méz-, míg Youngjae-nek zöld tea. Nem tudta, miért emlékezett ilyesmire. Ez az emlék viszont ugyanúgy megmosolyogtatta őt és abban a pillanatban megértette. Megértette, mennyit jelentett ő Youngjae-nek. Csak úgy, mint Youngjae volt a világ Daehyunnak, ugyanez igaz volt fordítva is. Youngjae eltávozása nem csak számára volt fájdalom, Youngjae is ugyanúgy el volt választva Daehyun-tól.

Még ha nem is voltak egymás közelében fizikailag, ugyanúgy ott volt egymásnak és ez számított a legjobban.

Lezárta a laptopot és a lábaira állt. Hallotta, ahogy valami leesik és észrevett egy borítékot a lába előtt. Nem látta még azt a levelet, biztos kiesett a zsebéből, de nem tudta, hogy kerülhetett oda. Soha nem látta még életében azt a borítékot.

Himchan, jutott eszébe, amint visszaemlékezett az elég kínos ölelésükre, mielőtt elment volna. Biztosan Daehyun zsebébe csúsztatta, mikor nem vette észre. Felvette a földről és elolvasta a nevét, amit egy olyan betűtípussal írtak, ami biztos nem Himchan-é volt. Himchan-é ronda, viszont ez, ez sokkal letisztultabb és kerekebb. Kerekek, mint annak az embernek az orcái, aki írta.

Youngjae.

 *Helen Keller, vak amerikai író idézete: „The best and most beautiful things in the world cannot be seen or even touched – they must be felt with the heart.”