Viral Interaction; Huszonnegyedik fejezet - Türelem

Daehyun még soha nem bánt meg valamit ennyire. Vissza szeretett volna utazni arra napra, amikor megtudta a turnét, így el tudta volna mondani azonnal Youngjae-nek. De nem tudta visszapörgetni az időt, a jelenben ragadt. Már össze volt pakolva és nem csinálhatott semmit, mivel az egész dorm a csomagolással volt elfoglalva.

Párszor felment, hogy megnézze Youngjae elérhető-e, de mint sejtette, nem volt az. Tulajdonképpen, egyik SMS-ére, telefonhívására se reagált. A végén Daehyun rájött, fel kell adnia és teret kell hagyjon neki. Le kell nyugodnia, vagy bármi másra kellett az idő, amire Youngjae-nek szüksége volt a helyzet feldolgozásához. De nem is tudott volna mást mondani a ’bocsánat’-on kívül, amiből Youngjae-nek már elege lett. Talán az volt a legjobb, hogy tartanak egy rövid mosolyszünetet, de ettől függetlenül ugyanolyan rosszul érezte magát Daehyun, amiért itthagyja Youngjae-t, rossz háttérrel.

Pislogás nélkül meredt a laptopjára, ahogy Tumblr-ön görgetett lefelé. Visszagondolt azokra az időkre, amikor megismerte Youngjae-t. Reflexszerűen mosolyodott el, de ez hamar eltűnt, amint ujját végighúzta a száján. Még mindig nem bogozta ki a csók rejtélyét, igazi volt-e, vagy sem. Aznap reggel is ugyanolyan volt Youngjae, nem viselkedett másképp. Teljesen jól érezte magát, a padlón alvás miatti fájdalmaktól való nyafogásokat leszámítva. De Daehyun biztos volt abban, hogy másmilyen lett volna, ha tényleg igaz lett volna az a csók. Semmi nem változott meg rajta. Ugyanolyan volt, mint egyébként, pezsgő és jókedvű.

A kételyek őrjítőek voltak, tudni akarta, de nem hívhatta fel csak úgy Youngjae-t erről, főleg akkor nem, amikor épp meg volt rá sértődve. Megint eszébe jutott, mekkora idióta volt és mentális fejét verte a falhoz. Miért volt ilyen hülye? Már akkor el kellett volna mondania, amikor megtudta.

Hibája nem hagyott benne semmit, csak rettegést és megbánást.

Kopogtak ajtaján, Junhong pedig bekukkantott a szobába, ”Hé, Daehyun, leszaladok a boltba, kell valami?”

”Mindjárt éjfél van,” jelentette ki az egyértelmű tényt.

”Ja,” felelt Junhong, majd gyorsan hozzátette, ”Meg akarom mozgatni a lábaimat kicsit, jöhetsz velem, ha akarsz. A próba vége óta a szobádban gubbasztasz; neked is mozognod kéne.”

Tudta, hogy konkrétan azt kérdezte, hogy ’senki nem akar velem jönni, szóval jönnél te?’, hisz nem kérdezné meg csak úgy Daehyun-t, nem volt benne a személyiségében. Daehyun ránézett, majd a táskáira. Egy séta biztos jót tenne neki. Talán friss levegőre van szüksége, hogy kitisztíthassa a fejét.

”Lehet igazad van,” értett egyet egy gyenge mosollyal, ”Veled megyek.”

Daehyun hagyta, hogy javarészt Junhong beszéljen, miközben a sarki bolt felé tartottak. Attól eltekintve, milyen késő volt, a fiatal fiú szinte úszott az energiában, lehet azért, mert először mennek a városba. Figyelte, ahogy Junhong folyamatosan a kezeivel gesztikulált beszéd közben, majd felébredt a bambulásból, mikor Junhong is ránézett.

”Hmmmm?” Ennyit mondott csak, tudatlanul.

”Azt kérdeztem, hogy szeretnél-e színpadi nevet, ha egyszer debütálsz,” mondta el ismét lelkesen az előbbit Junhong, nem tudván, hogy Daehyun nem is figyelt a mondandójára.

”Oh, öhm, fogalmam sincs,” válaszolt őszintén, nem is gondolkozott ezen sokat, ”Szerintem nem.”

”Én szeretném Zelo-nak hívatni magam,” szögezte le Junhong, ”A Zelo klasszul hangzik, ugye?”

Daehyun lágyan nevetett rajta, ”Ja, tényleg klassz.”

”Jól vagy Daehyun?” kérdezte Junhong, ”Úgy nézel ki, mint aki nem is figyel. Mi a baj? Ideges vagy a holnap miatt?”

Daehyun csupán rápislogott.

”Én kicsit ideges vagyok. Most először repülök a szüleim nélkül. Elég messzire eljutottunk, nem igaz? Csak pár hónap telt el… vagyis nekem pár hónap volt. Gondolom, neked csak néhány hét, mivel eléggé ügyes vagy,” mosolygott Junhong.

”Minden rendben lesz. A többiek majd tesznek róla. Ha nem, megoldom én és összeverek mindenkit, aki nem így gondolja,” mondta Daehyun barátságosan.

Junhong nevetésben tört ki, ”Akkor jól leszek holnap. Nincs miért aggódnom, ha figyelsz rám. De mi van veled? Minden rendben lesz?”

Daehyun Junhong-ra pillantott és lehetett látni az aggodalmat a szemeiben. ”Ja, megleszek. De tudod, hogy ha elsétálsz egy vita után, vagy ha valami hülyeséget csináltál, feldühítesz másokat?”

”Ilyen vagyok a bátyámmal,” magyarázta el Junhong, ”Szerintem még mindig haragszik, amiért elvittem a gördeszkáját, kérdezés nélkül.”

”Valaki mérges rám és az én hibámból. NAGYON rosszul érzem magam, amiért így megyek el, de sajnos nem tehetek semmit.”

Junhong megdörzsölgette az állát, ”Ez a valaki egy barátod?”

”Aha.”

”Akkor nem lesz baj,” felelt magabiztosan Junhong, ”Csak egy kis időre van szükségük. Én és a bátyám rengeteget veszekedünk, de a végén úgy is kibékülünk. Türelmesnek kell lenned, ennyi az egész.”

Daehyun egy pillantást vetett Junhong-ra, meglepődve a szavaktól, amiket kibökött. Azt hitte, hogy Junhong vagy Zelo, vagy bárhogy is akarja magát nevezni, egy szimpla srácnak tűnik. De tulajdonképp nem az a korabeli fiú volt.