Daehyun az ágyában feküdt, a busani ágyában. A szülei, mint
várta, csalódottak voltak, hogy azt is feladta, amit annyira kitartóan akart
csinálni. Mint várta, az apja addig verte, ameddig ismét tele nem lett
zúzódásokkal és a szobájába vonult, hogy sebeit nyalogathassa. De valami
történt, míg pépesre nem verték őt; észrevette, hogy tud mást is érezni a
csalódottságon kívül. Érzi a fájdalmat.
Maga elé tartotta alkarját és végigsimított egyenletes
bőrén. Egyszerű lett volna megragadni az ollót a fürdőből. Egyszerű lett volna
felidézni a fájdalmat. A keserűség nem az volt, amit ünnepelt, de olyasvalami
volt, ami érezni tudott. Ezt akarta
csak, hogy érezhessen valamit a Youngjae miatti csalódottságon kívül.
Kikelt az ágyából és átment remegő lábakkal a fürdőszobába.
Hallotta, ahogy apja a TV-t nézve nagyban kacag, míg az anyja valamilyen
vacsorához hasonlíthatót készített lent a konyhában. Mivel mindkettejük
elfoglalt volt, úgy döntött, kihasználja ezt az alkalmat. Nem az, hogy a szülei
meg akarták volna állítani abban, hogy kárt tegyen magában, egyébként se vennék
észre a sok heg miatt, ami testén volt, de nem tetszett volna nekik, ha kárt
tesz a tiszta fürdőben. De ez nem érdekelte Daehyun-t; érezni akart valamit,
valamit, amit irányíthat.
Bezárta magát és egy gyors pillantást vett magáról a tükörben.
Ugyanolyan volt, mint azelőtt, azzal a különbséggel, hogy elvesztett valamit. A
lelkét.
Levette a felsőjét, nem akarta összevérezni és arrébb dobta.
Megragadta az ollót a fiókból és egy babáéhoz hasonló tapintású és kinézetű
bőréhez helyezte. Csak le kellett nyomnia és végig kellett húznia a húsban.
Legalább végre érezhetne valamit.
Amint egy kis nyomást fejtett a pengére, meglátta az egyik
hasán lévő varasodást, ahogy a pengében visszatükröződött. Végighúzta az ujját
a kísérteties nyomon.
”Tudod, mit látok,
Daehyun?” csendült fel Youngjae hangja a fejében, ”Egy harcost. Olyasvalakit
látok, aki soha nem futamodott meg. Egy igazi harcost látok, és ez,”
simogatott meg maga egy elhalványult sebet, ”Ez is csak egy bizonyíték arra, mennyire erős vagy.”
Eldobta az ollót és lezuhant a hideg csempére. Hajába túrt
és jól meghúzta azt, amikor egy jó mennyiséget megfogott. Egy állatias
vonyítást csúszott ki ajkai közül, majd arcát térdeibe temette, keservesen
zokogni kezdett. Youngjae annyi mindent megtett érte, segített neki felnőni, de
most, hogy elvesztette, nem tudta tovább hurcolni magát. Daehyun önpusztítóvá
vált és összetört mindent, amit Youngjae vért izzadva felépített benne.
Nem tudta, mennyi ideig maradt a fürdőszobapadlón, de
felkelt, mikor elkezdett reszketni. Visszavette magára a pólóját és visszament
a szobájába, rosszabbul érezve magát az előbbinél.
Az, hogy visszament Busanba, több sebet ejtett benne, mint
bármi más. Mikor kint sétált, érezte a tenger sós illatát a levegőben, ami
Youngjae vágyára emlékeztette.
Mindig is menni
akartam a tengerpartra.
Várta, hogy meglátogathassa Daehyun-t Busanban, amikor végre
meggyógyult, de ez nem fog megtörténni. Youngjae minden álma és kívánsága
semmissé vált. Szavakká lettek, szavak, amik biztosan azért ejtődtek ki a
száján, hogy Daehyun ne aggódhasson miatta, ami a végén teljesen másképp lett.
Daehyun megragadta a telefonját és szemeinek tükörképét
kezdte figyelni. A történtek után észrevette, hogy egyre többször és gyakrabban
nézegette őket. A szem a lélek tükre.
Nos, rájöttem, hogy az a legszebb része az embereknek, mondta egyszer neki
Youngjae, szóval ez volt a fejlövése. Annyira látni akarta azt a buzgó lelket
bennük, ami valamikor még ott volt, de minél többször kereste és minél többet
gondolkodott, rájött, hogy tényleg ott volt, de mostanra örökre felszívódott.
Miközben még mindig a képernyőén keresztül bámulta
tekintetét, egy ismeretlen szám jelent meg rajta. Megzavarodva nézte, telefonja
pedig tovább csörgött a kezében.
”Halló?” szólt bele sokkal nyersebb és erőtlenebb hangon,
mint eddig valaha.
”Esküszöm kémként vagy FBI munkásként kéne munkát keresnem.
Tudod milyen nehéz téged levadászni?” Himchan szokásos durva hangja morgott
bele a kagylóba.
”Himchan?” Daehyun csak ennyit mondott.
”Így van,” vakkantott fel magabiztosan, ”Hét embert kellett
felhívnom, míg végre megtudtam a számodat. Miért nincs a gyakornokoknak
telefonja? Egyszerűbb lett volna az egész, ha felhívok párat, akinek megvan a
telefonszámod és megadná nekem, de egyiküknek
sincs mobilja.”
”Ja, majdnem mindenki odaadta a telefonját, amikor felvették
őket. Nem szükséges, de néhányuk zavaró tényezőnek gondolta,” magyarázta
melankolikusan Daehyun.
”Oh, nos, ez csak még jobban megnehezíti a dolgom. Amúgy,
segítettem Youngjae szüleinek kitakarítani a szobáját…mivel senkinek nem volt
szíve hozzá…de találtam pár cuccot, amit gondoltam, neked adok.”
”Oké.”
Hosszas csend következett.
”…Szóval, ugyebár FBI ügynök módjára megszereztem a számod,
de nagyon jó lenne, ha elmondanád,
vagy elküldenéd a címed, ahova feladhatom a dolgokat.”
”Jó, majd elküldöm a címem.”
Még egy kis csend keletkezett köztük, majd Himchan végre
megtörte azt, ”Daehyun, jól vagy?”
”Én … túlélek.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése