Daehyun az ágyában fetrengett, nézve a fekete plafont. A
szobatársai mind ébren voltak. Egyikük sem pakolt már; szimplán nem tudtak
aludni. Majdnem a felük még nem utazott repülővel, szóval az egész szörnyen
izgalmas volt nekik. Daehyun is ilyen helyzetű volt, de a repülés gondolata nem
foglalta le annyira, mint a fejében futkározó gondolatok. Még Junhong segíteni
akarása sem vette el a benne rejtőző rossz érzést, ami a gyomrában ülepedett
meg.
Felsóhajtott és az éjjeliszekrényen lévő telefonjára nézett.
Kora reggel volt, annyira kora reggel, hogy senki emberfia se lenne fent
ilyenkor és társai ugyanolyan folytatták a dumálást, nem mutatva semmilyen
jelét a fáradtságnak. Oldalára fordult és a pislákoló fényt figyelte, ami az
ajtajának résén keresztül szűrődött be. A busani szobájára emlékeztette ez a
helyzet, azokra az üres napokra, amiket ott töltött.
Akkor mindig be volt zárkózva a hálójába, tanulást
színlelve, így a szülei nem nyaggathatták, pedig igazából a gépén ütötte el az
időt. Semmi jelentőségteljest nem csinált rajta, csak egy megfigyelő volt. A
világháló megfigyelője volt, ameddig Youngjae erőt gyűjtött ahhoz, hogy
ráírjon. Minden annyira más lenne, ha ez nem történt volna meg.
Ugyanúgy élné életét, viszont igazából nem is élne. Bármikor
iskolába ment, feltette barátságos álarcát emberek között és hazament, hogy egy
komolyabb ábrázatot fessen fel a szülei előtt. Megértette, csakis a legjobbat
akarták neki, és hogy osztályelső lehessen, hogy felvegyék egy híres egyetemre
volt a legnagyobb álmuk. De mindhiába, Daehyun eltöprengett, hogy a fiuknak,
vagy egyáltalán egy embernek kezelik-e őt. Mindig úgy érezte, hogy nem volt
több egy trófeánál, de voltak napok, mikor az anyja tényleg a fiaként kezelte.
Fontoskodott körülötte, hogy minden tökéletes legyen rajta, de következő nap
kioktatta, mennyire le van lombozva az iskolai teljesítménye miatt. A
hangulatváltozások mélyen összezavarták a fiút, hogy ténylegesen mit akar tőle
édesanyja.
Emlékezett rá Daehyun, mikor fiatalabb volt, a szülei
mennyit áradoztak róla a barátaik előtt. Emlékezett rá, ahogy dicsérték és
kiskirályként bántak vele, de amint idősebb lett, a jegyei megromlottak, ahogy
őseinek türelme is.
Egyik nap se mélázott azon, miért engedték fel őt a TS-hez,
Szöulba. Nem is értette meg, hogy mentek bele. Daehyun elméletileg az ő
büszkeségük volt, ahhoz képest elküldték. Nagyritkán kapott hívásokat
szüleitől, leginkább anyjától és beszélgetéseik elég sűrűn váltak kínossá. A
legtöbbnél kérdezgette, hogy van és amint nekikezdett volna, a nő a napjáról kezdett
fecsegni. Akkor hallhatta pletykás énjét anyukájának, azt, ami anno fiának
kisebb énjéről kérkedett másoknál. Attól függetlenül, hogy javarészt semmit nem
mondott, tudta, hogy szétkürtölte, Daehyun idolnak indult; egy idolnak, aki egy
nap haza fog menni, rengeteg pénzzel és egy olyan arccal, amiért a rajongói
élnek-halnak. Pedig, egy alkalom se volt, amikor anyja Daehyun-t a kinézete
miatt dicsérte volna.
Voltak idők, mikor úgy érezte, nincs miért próbálkoznia.
Amikor igen is megpróbált keményen dolgozni az iskolai munkáján, eredményei
rosszabbak lettek. A rossz jegyek egyenlők voltak az apai büntetéssel. De, hála
Istennek, az idősebb Daehyun-t már kevesebbszer érte pofon. Mikor fiatalabb
volt, mikor a bőre puha és sima volt, édesapja akkor szabadította rá minden
erejét. A következő veréssel járó fenyegetés arra biztatta, hogy jobb legyen
következő alkalommal. Ez volt az ösztönzés, de minden egyes alkalommal felsült.
A fenyegető sziszegések apjától, a bántalmazás, nem
jelentettek már semmit. Kezdte elveszteni az érdeklődését, amit észre is vettek,
szóval visszafogta magát, de ez nem mulasztotta el az ütések fájdalmát. Szinte
még mindig érezte a vasvonalzó erejét és csattanását bőrén, de nem csak ott,
hanem a lelke legmélyén is.
A múltjáról szóló gondolatok, az élet, amit arrébb lökött,
nem volt több egy emléknél. De minden visszatérhet, ha elbukik, ha lerontja a
jegyeit, az a világ vissza fogja őt szippantani. Senki értette meg a tétjét a
dolognak, senki, kivéve Youngjae.
Youngjae volt az egyetlen ember, akiben teljesen megbízott,
akinek elmondta legsötétebb, legmélyebb titkait. Hogy lehetett Daehyun ennyire
önző? Utálta magát, amiért ezt csinálta életének legfontosabb emberével.
Gyerekes volt, és minden, amit tenni akart, az a bocsánatért esedezés volt, de
Youngjae nem olyannak tűnt, mint akit érdekel is. A hívásai és üzenetei nem
kaptak választ. Gondolta, Youngjae le fog nyugodni, ameddig vissza nem utazik
Szöulba. Mérges lesz rá egy darabig, aminek a gondolatától Daehyun egyre
rosszabbul lett.
Kiengedett egy nehéz sóhajt amint visszafordult a hátára,
figyelve a plafont, ismét. Lecsukta a szemeit, hogy aludhasson, viszont
telefonja rezegni kezdett.
Mobiljáért kapott és meghőkölt kicsit, mivel a képernyő
fénye túl erős volt neki. Szemei sikítottak azért, hogy elnézzen onnét, de nem
tudott tenni érte semmit. A telefonképernyőre hunyorított, amin felvillant
Youngjae neve, egy üzenettel társítva.
Legyen jó utad
Egy mosoly kúszott Daehyun arcára, miközben újra és újra
elolvasta a rövidke üzenetet, berögzítve a fejébe, hogy nem-e képzelődik. Igazi
volt, teljesen igazi. Gyorsan bepötyögte válaszát és el is küldte.
ANNYIRA sajnálom amiért nem
mondtam el előbb
Várt pár percet, ameddig Youngjae vissza nem írt.
Még ébren vagy?! Szomorúbb vagy, mint gondoltam. Még mindig mérges
vagyok rád, de most komolyan, Dae, ez nem fog örökké tartani. Aludj! Úgy
tetteted, mintha gyűlölnélek. Nyugodj le és pihenj, oké?
Beleharapott az ajkába, nehogy felnevessen. Nem akarta, hogy
a többiek megtudják, hogy ébren van. Magány kellett neki.
És TE miért vagy ébren?
Biztos kellett neki egy kis idő, míg válaszolt, gondolta
Daehyun, mivel egy darabig nem jött semmi.
Te csak ne oktass ki, még mindig haragszom rád. Nehogy azt hidd, hogy
nem. Még mindig haragszom. Azért, mert hamarosan mész, csak is EZÉRT beszélek
most veled…de hívj fel, így legalább leordíthatom a fejed és növelhetem ezzel
együtt a telefonszámlád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése