Kimászott az ágyából, miközben próbálta kidörzsölni az álmot
a szeméből. Szinte minden nap, mióta elutazott Szöulból, új helyen, új
szobában, új ágyban ébredt fel. Legtöbbször ugyanazon a helyen két estét aludt,
majd a következőben már egy másik városban volt. Az egész szituáció nagyon
szürreálisnak hatott, ahogy a legtöbb idejét a társaival töltötte, a színfalak
mögött botladozva, hogyha épp helyettesíteni kellett az egyik táncost. Néha az
újoncokat rakták színpadra fellépni, míg a hivatalos fellépők az öltözőbe
siettek átvenni a következő rikító ruházatukat, de az érzés, hogy nem is több
ezer, de több száz ember téged figyel, lélegzetelállító volt.
Daehyun tudta, hogy nem őt vagy mást ünnepeltek a színpadon.
Türelmesen vártak az idolok visszatérésére és kedvesség gyanánt tapsolták meg a
trainee-ket, miközben várakoztak. De figyelvén a világító rudak táncát,
hallgatván a hisztérikus sikításokat, elbódító érzés kerekedett felül
mindenkin.
Legeslegelőször állt a színen, akkor is majdnem mindenki
leverte őt. Junhong-ra, nem, jutott eszébe, Zelo-ra tekintve látta, hogy a
fiatal fiú természetes környezetében van jelenleg. Daehyun-nak mondta, hogy
szeretne Zelo-ként híressé válni, szóval mindenki így hívja, mióta a repülőre
szálltak. Az, hogy Junhong helyett Zelo-nak hívta, egyszerűen megmosolyogtatta
Daehyun-t.
Soha nem volt olyan magabiztos tánc terén, mint Jongup a
színpadon és nem is tudott úgy rappelni vagy beatboxolni, mint Zelo, szóval az
ő részei eléggé zavarba ejtők voltak. Úgy gondolta, hogyha csak úgy feldobják
őt a színtérre, tudni fog alkalmazkodni, de rájött, hogy ez csak akkor
lehetséges, ha egy mikrofont adnak a kezébe. Bízott benne, hogy egyszer
ugyanilyen magabiztos lesz, mint fiatalabb barátai.
Daehyun felült és átnézett a másik ágyra, ahol Zelo mélyen
aludt. Volt még pár órájuk az indulásig és a készülődésig, szóval megengedte a
kisebbnek, hogy aludjon. Hiába nem kellett volna már többet nőnie, az alvás
ugyanolyan fontos volt a fiatal szervezetének.
A lehető leghalkabban nyúlt a telefonjáért, hogy elolvashassa
az üzenetekt, amik hetek alatt gyűltek össze. Nem tudott SMS-eket kapni, amikor
külföldön járt, de most, hogy otthoni talajon van, az üzenetküldés és –fogadás
nem okozott már gondot. Végignézte a Youngjae-től érkezett leveleket, amiket az
elmúlt hetekben küldött neki. Mindegyik bátorító üzenet volt, hiába tudta, hogy
Daehyun nem fogja tudni elolvasni őket, csak akkor, ha Koreában van.
Sok szerencsét!
MINDENT el kell mesélned ha visszajöttél! SOK SZERENCSÉT!
Kéz és lábtörést…nem szó szerint!
Ne cseszd el!
Maradj erős!
Ez csak egy részlete lehetett az összes SMS-nek. Daehyun a
laptopját a dormban hagyta; nem volt értelme annak, hogy magával cipelje, mivel
úgyis leginkább a táskájában porosodna. Mellesleg, nem akarta megkockáztatni,
hogy megsérüljön, miközben ide-oda mennek. Szóval az egyetlen dolog, amit
magával vitt, az a telefonja volt, ami legtöbbször nem működött más országban,
de ez nem volt lényeges. Nem tudta megtartani a magánéletét, mivel mindig egy
helyiségben volt egy másik trainee-vel.
Tudta, hogy Youngjae nincs még ébren, de muszájnak érezte,
hogy írjon neki. Ha Youngjae szerette volna, nyugodtan lekiabálhatta volna
Daehyun fejét. Egyébként is, ki tudja, mikor lesz újra Koreában.
Kidőltem egy pár órája és aludtam egy kicsit. Most mondjuk nem tudok
aludni, tudod mennyire vagyok a reggel embere, igaz? Egész nap együtt lógtunk,
és semmiképp nem fogok visszaérni a hotelbe késő estig. Szerintem meg foglak
tudni dobni pár üzenettel, amikor szünetem van. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése