Viral Interaction; Huszonkettedik fejezet - Harcos

”Mennyire volt jó?” Youngjae szinte kiabált a buszon, ami Daehyun dormja felé vitte őket, ”Megmondtam, hogy fantasztikus!”

Daehyun megforgatta a szemeit, miközben Youngjae folyamatosan Jepp-ről hencegett, s ő ugyebár a rajongója volt, de Jepp lehetett volna Youngjae szenvedélye is akár. Csak is azért ment el, mert barátja akarta.

”Aish,” sziszegett Youngjae, ”Milyen nyugodt tudsz lenni egy ilyen után!”

”Mert elég az, hogy az egyikünk kisikítja a lelkét örömében,” kuncogott Daehyun, majd megérkeztek a megállójukhoz, ”Gyere, megjöttünk.”

Nem akarta elmondani az igazságot Youngjae-nek, vagyis még nem. Nem tudta, hogyan kéne elmesélnie, hosszabb időre távol lesz, de mindenképp meg fogja tenni. Meg fogja tenni, amikor meglesz a kedvező alkalom. Ettől függetlenül ugyanúgy ette őt a bűntudat.

Előre engedte Youngjae-t a lépcsőknél, közben olyan csendben voltak, amennyire csak tudtak.  Senki nem akarta felébreszteni az egész épületet. Tulajdonképpen, Daehyunnak fogalma se volt, hogy hozhat-e vendégeket, de senkinél nem kérdezhetett rá, hogy tilos-e. Amúgy is, már késő volt meg Youngjae is ott volt, szóval bármilyen büntetést szívesen elfogadott volna.

”Wow, szóval ez a dormod,” suttogta Youngjae, miközben elosontak a kanapén alvó Jongup mellett, aki előtt be volt kapcsolva a TV. Mondta Daehyunnak, hogy nem szeret magában aludni, ezért gyakran eldőlt a díványon, bekapcsolta a televíziót, így végre álomba tudott szenderülni. Azt is említette, hogy zajra van szüksége az alváshoz, mindegy milyen, kellett neki. Daehyun ajánlotta, hogy hallgasson zenét az iPod-ján, viszont úgy nem tud szundítani, ha valami van a fülében.

”Shhh,” csendesítette le Daehyun, miközben kikapcsolta a készüléket és Youngjae-t a szobájába küldte.

”Nincs is olyan sok,” jelentette ki Jae, miután Dae becsukta ajtaját.

”Mi nincs olyan sok?” kérdezte.

”Emelet,” ült le a fiatalabb barátjának ágyára, felnézett rá, úgy magyarázott, ”Emlékszem, panaszkodtál mennyi van, aztán összesen csak négyet mentünk fel.”

Daehyun kinyitva a szekrényét kezdett váltóruhát keresni Youngjae-nek, mivel úgy gondolta, hogy hoz magával, vagy akár a zsebében tárolja a pizsamáját, de hát, nem így lett, ”Azért nem tűnt olyan soknak, mert a liftet használtuk, mert már működik. De ha nagyon akarsz, futhatsz egy kört fel-le.”

Youngjae elhúzta a száját, s nézte, ahogy Daehyun átnézi a cuccait, ”Ha tudtam volna, hogy alszanak a kanapén, nem jövök át aludni.”

Egy mosoly jelent meg Daehyun arcán, ”Ja, ő Jongup. Nem tud aludni, ha nem szól semmi, szóval minden este a kimegy a nappaliba. Egyébként az ágyamban alszol.”

”És akkor te hol fogsz?” kérdezte kíváncsian Youngjae, Daehyun pedig egy pár zoknit meg egy pólót vett ki neki. Az ágy egyszemélyes volt, nem tudták volna annyira összepréselni magukat, hogy elférjenek, csak akkor, ha egymásra tehénkednek.

”A földön,” mondta egyszerűen, ”Mikor kisebb voltam, a szüleim és én rengeteget jártunk kempingezni, szóval a földön alvás nem okoz problémát.”

Átvette tőle Youngjae a ruhadarabokat és hitetlenül nézett Daehyun-ra, amiért ilyen szörnyen hazudott.

”Csak öltözz át; kimegyek inni. Te kérsz valamit?”

”Megvagyok,” mosolygott rá válaszolva, ezért Daehyun kapva az alkalmon kisprintelt a hálóból.

Átment a konyhába, megragadott egy üveg vizet a hűtőből, s a magányt kihasználva kezdett el gondolkodni. El akarta mondani Youngjae-nek a turnézást. A nagyobbakkal még ő beszélte meg, hogy velük szeretne menni. Youngjae biztos megértené, nem is lenne dühös, de Daehyunnak még mindig bűntudata volt. Úgy érezte, magára fogja hagyni barátját, habár Youngjae nem így gondolná.

Ivott egy kortyot s érezte a jeges, hideg érzést a torkában végigszaladni. El fogja mondani neki, amint visszament. Kénytelen lesz. Tudnia kell Youngjae-nek, valamikor úgy is kitudódna, jobb előbb, mint később.

Daehyun visszabaktatott a szobájába, s amikor benyitott, egy pillanatra láthatta Youngjae csupasz hátát. Kis időtartam volt, de elegendő volt az észrevételhez, mennyire más az övéhez képest. Nem volt semmi hibátlan, tejfehérségű bőrén, míg a sajátját tömérdeknyi heg borította. Csendben behajtotta az ajtót, azt a látszatot keltve, nem látott semmit.

De nem volt jó színész; Youngjae-nek olyan volt, mint egy nyitott könyv. ”Baj van?” kérdezte könnyedén.

Megcsóválta a fejét, letette a vizet az éjjeliszekrényre, ”Semmiség,” válaszolt, a fejében meg lekevert magának egy pofont; nem, ez nem ’semmiség’, igenis volt mondanivalója. Youngjae-re nézett, készen állva az utazás elmondására, azonban mikor megtette volna, észrevette, ahogy Youngjae a homlokát ráncolja.

Mielőtt megkérdezhette volna, miért ideges, beelőzték, ”Úgy nézel rám, mintha beteg lennék.”

’De hát az is vagy,’ reagált volna, de nem tudta, hogy mit mondjon ehelyett. Inkább értetlenül nézett rá, ”Hogy érted?”

Youngjae nagyot fújtatott és összefonta a karjait, mogorva tekintettel kisérve, ”Ez az arc. Állandóan így néznek rám. Erről az arcról tökéletesen lesüt a szánalom.”

”Nem, dehogy, nem erről van szó,” mentegetőzött Daehyun, ”Nem szánakozok rajtad.”

”Ismerem ezt az arckifejezést, Daehyun, nem kell hazudnod,” sóhajtott Youngjae, s ez a hang egyenesen mellkason szúrta Daehyun-t. A másik súlyos sóhaja az egész életén át kísérő frusztrációt fogta közre és olyan volt nehéz volt, mint egy gödörbe dobott holttest. Ilyen súly ülepedett meg Daehyun gyomrában.

”Nem, nem neked szántam,” folytatta.

”Nem? Akkor kinek?” csattant fel Youngjae félhangosan, ”Senki más nincs idebent.”

Sose látta még ilyennek Youngjae-t; ilyen védekezőnek, ilyen mérgesnek. Sose mutatta ki, milyen néma szenvedésen ment keresztül. Persze, őt nem bántotta fizikailag a saját apja, nem volt olyan önkritikája, hogy elzárja magát a világtól, de legbelül, Youngjae a saját démonjaival harcolt. Nem akarta, hogy olyan miatt alacsonyítsák le őt, amit nem szégyellt.

”Magamon szánakozok,” Daehyun félig motyogott, miután végre visszaszerezte a hangját.

Youngjae durva nézése azonnal ellágyult, gyengéddé és kedvessé vált. Némán várakozott a folytatásra.

”Csak gondolkoztam…” hallgatott el egy pillanatra és félig azt hitte, hogy Youngjae sürgetni fogja, de nem történt így. Türelmesen várta, ameddig Daehyun összeszedi a gondolatait. ”…Csak töprengtem, milyen tökéletes a bőröd. Nem olyan, mint az enyém. Megtennék bármit, hogy ilyen legyek, ilyen hibátlan.”

Youngjae gyengén rámosolygott, ”Nem vagyok hibátlan, Daehyun. Senki se az. Csak páran jól tudnak rejtegetni dolgokat.”

”De a bőröd –”

”Se hibátlan,” szólt közbe kedvesen, ”Te úgy gondolod, de nem az. Emberből vagyok, te is emberből vagy, egyikünk sem tökéletes.”

Daehyun megállt egy kicsit, hagyta, hogy megülepedjenek benne az előbbi szavak, utána kérdezett csak, ”Leülnél nekem, kérlek?”

Youngjae-t nem kellet kétszer kérni, helyet foglalt az ágyon, várva Daehyunra, hogy enyhítsen kíváncsiságán. Daehyun még senkinek se mutatta meg testét. A ronda sebek örökre üldözni fogják őt és a bőrét, akár a szellemek. Mindennél jobban szégyellte őket. Látványuktól rosszul lett; mindig gyorsan zuhanyozott le, nem akart ismét önsajnálatot érezni miattuk.

Megfordult, így Youngjae a hátával szemezett, s alsóajkába harapott. Nem tudta, miért is csinálta ezt, élhetett volna tovább úgy, hogy senkinek nem mutatja meg magát, de volt valami Youngjae-ben, ami kényszerítette erre; hogy elmondja minden titkát, hogy teljes, halhatatlan bizalmat adjon át neki.

Vett egy mély levegőt, ahogy leszedte magáról felsőjét, így megmutatva meztelen hátát Youngjae-nek. Várta, hogy hangot adjon megilletődésének, vagy hogy nevessen, vagy hogy csináljon valamit, de csendben maradt. Nem voltak nagyon feltűnő hegek; a fájdalom halk sutyorgásai voltak, amik anno Daehyunnak nekirontottak. Az egyik fele jobban meg akarta vele ezeket ismertetni, a másiknak viszont olyan volt ez, mintha egy nyílt sebet mutogatni a világnak.

”Szabad?” kérdezte Youngjae gyengéden, kinyújtva feléje egyik karját.

Daehyun bólintott és egy lépéssel közelebb ment hozzá, s megérezte Youngjae ujjait, amik végigszántottak az egyik nyomon. Erősebben harapdálta a száját, visszafojtva a sírást, nem sírhatott, soha nem akart Youngjae előtt. Neki ezer és egy oka volt rá, de soha nem sírt. Borzongás futott végig a gerincén Youngjae ujjának hűvösségétől, ami forró bőrét simogatta.

”Csúnyák,” szólalt meg végre Daehyun.

Egy nyugodt morgás hallatszódott mögüle, majd Youngjae kezeit Daehyun csípőjére rakta és maga felé forgatta a fiút. A sors egy-egy kibaszásának érezte mindegyik sebét és ahelyett, hogy bírálva vagy kigúnyolva érezte volna magát, egy mázsás kő gördült le a szívéről. Megosztva ezt a terhes mással, átadva egy falatot fájdalmából, olyannak hatott, mintha egy részben megtisztult volna.

Lenézett Youngjae-re, s szemeit figyelte, amik előtte végigtanulmányoztak minden hibát testén és várta, hogy megszólaljon.

”Majdnem minden varratot láttam rajtad, Daehyun,” suttogta Youngjae, közben szemei csillogva figyelték Daehyun-t. Megfogta a kezét és lehúzta őt, a térdeire, így egy magasságban lettek. ”Nem látok bennük semmi csúnyát.”

Zokogás érződött Daehyun torkában, megtörte a szemkontaktust. Nem akarta hallani, hogy ’gyönyörűek’, nem azok. A hegek, amik egy nőn maradnak szülés után, amik egy életmentő műtét után hagynak nyomot; azok gyönyörűek; azok egy új élet kezdetét mutatják. A vele történtek utáni varasodások egyáltalán nem voltak szépek, soha nem is lesznek azok.

”Tudod, mit látok, Daehyun?” kérdezte Youngjae, még mindig őt nézve.

Daehyun sóhajtott, végül visszapillantott rá, mivel Youngjae úgy se folytatta volna, ameddig ezt meg nem teszi, majd ennyit nyögött ki, megakadó hanggal, ”Mit?”

”Egy harcost,” mondta egyértelműen Youngjae, ”Olyasvalakit látok, aki soha nem futamodott meg. Egy igazi harcost látok. Menekülhettél volna, véget vethettél volna az egésznek, de nem tetted. Tovább küzdöttél, és ez,” simította meg az egyik ottmaradt heget, amitől Daehyun megremegett, ”Ez is csak egy bizonyíték arra, mennyire erős vagy.”

Daehyun összeszorította a szemeit, nem tudott ránézni Youngjae-re, attól félve, hogy összetör és sírni kezd. Érezte, ahogy barátja összeérinti a homlokukat és érezte leheletét, ami arcát csiklandozta, s egyikük se mondott egy árva szót se.

Egy könnycsepp égette mellkasát, ami nem az övé volt, Youngjae-é, ő azonban meg se szólalt. Nem akarta megtörni a csendet; nem akarta elrontani a pillanatot.

Nagyon finoman, mintha minden millió darabjára zúzódna épp, Youngjae ezt suttogta, ”Köszönöm, amiért ilyen erős vagy.”