Viral Interaction; Harminchatodik fejezet - Emlékszel? [END]

(Ajánlott zene)

Daehyun a tengerparton sétált, cipői a kezeiben. Érezte, ahogy a homokszemek lábujjai között ragadnak minden lépésnél. A tenger hangja volt minden, amit Daehyun hallott, a Nap pedig kezdett búcsút mondani attól a naptól, lefelé tartva az égen, rózsaszínes beütésű, vörös fényekkel.

”Mindig is el akartam menni a busani partokra,” mondta neki Youngjae, rengetegszer, ”Hány éve ismerjük egymást?”

”Túl rég óta,” mosolygott Daehyun.

”És te még mindig máshova viszel. Mikor fogsz végre Busanba? Ah, állandóan csak csalódást okozol,” csipkelődött Youngjae, ”Biztos azért, mert már ott vannak neked a sikítozó rajongóid. Elfelejtettél, mi? Ah, tudtam, hogy elfogsz.”

”Soha,” felelt a legegyértelműbben, ”Soha nem foglak elfelejteni. Mindig annyira aggódsz attól, hogy egyszer elfelejtelek. Mi van, ha te felejtesz el? El fogsz felejteni?”

”Lehetetlen,” vigyorgott angyalian Youngjae.

”Akkor nekem is lehetetlen, hogy téged elfelejtselek.”

Youngjae megrázta a fejét Daehyun megjegyzésére, közben egymás mellett ballagtak. Mindketten élvezték a pillanatot, ahogy egymás társaságát is egyben. Nem volt szükség szavakra, tudni, hogy egymás mellett sétálnak, bőven elég volt. Daehyun ránézett Youngjae tökéletes profiljára, majd karjaira, amik ide-oda lengtek, ahogy sétált.

Daehyun ugyanúgy haladt a part mentén, majd érezte, ahogy Youngjae keze az övéhez simul. Az érintés alkalmát kihasználva, kinyújtózott ujjaival Youngjae kézfeje felé és megfogta azt. Érezte Youngjae ujjait összefonódni a sajátjaival, közben egyikük sem szólt egy szót se erről. A mosoly, ami arcára telepedett, nem óhajtozott leolvadni onnét, közben ugyanúgy sétálgattak, minden másodpercet kincsként kezelvén.

”Kérdeznem kell valamit,” Érezte, ahogy Youngjae érdeklődő szemeit Daehyun-ra fordítja, ”Emlékszel egy…?”

”Mire emlékszem?” kérdezte kíváncsian Youngjae.

Daehyun Youngjae-re nézett, minden tökéletlenségével együtt. Egyik fele rá akart kérdezni a csókra, amit évekkel ezelőtt osztottak meg. Meg akarta tudakolni, tényleg megtörtént-e, de ugyanakkor mégsem. Egy rejtélynek akarta hagyni. Ha igaz is volt, csak kimondatlan szavak lettek volna, amiket nem osztottak meg egymással, de ha álom is, Daehyun legalább hihette azt, hogy igazi volt.

”Semmire,” motyogta és még mindig érezte Youngjae kíváncsi szemeit. Egyszerűen hozzátette, ”Valamire, ami válasz nélkül maradt.”

”Ah, értem, ” mosolygott édesen Youngjae, ujjaik még mindig egymásba karolva. ”Daehyun, melyik a kedvenc napszakod?” kérdezte, miközben hüvelykujja gyengéd köröket írt le Daehyun kézfején.

Youngjae a lábait figyelte, majd megállt és a horizontot kezdte bámulni. Daehyun vele együtt állt meg és nézte, ahogy Youngjae az eget kémleli, egy vigyorral arcán, ”Nekem, mikor a Nap találkozik a horizonttal, mert ez egy új nap kezdetét és végét jelentheti egyben. A mi napunk lehet véget ér, de valahol máshol a világban, valakinek csak most kezdődik.”

Daehyun ugyanarra nézett, hogy tudja, Youngjae miről beszél, de soha nem láthatta, mivel épp mély pihenőjéből ébredt fel. Felnyöszörgött, miközben felegyenesedett a helyén és kinyújtóztatta végtagjait.

”Végre felkeltél, hm?” kérdezte Himchan anyósüléséről Yongguk.

”Ja,” felelt, az ablakon kinézve.

A csodálatos, narancssárga és vörös árnyalatokkal gazdag ég fedte be azt az ismerős strandot, ami mellett felnőtt.

”Himchan?” szólalt fel Daehyun hátulról.

”Tessék? Megint pisilned kell?” röhögött fel, amint ránézett a visszapillantó tükörből.

”Nem, de félreállnál, kérlek?  Van valami, amit meg kell tennem,” magyarázta helyzetét.

”Ja, tudom, pisilned kell. Nem kell úgy tenned, mintha nem. Láttam, mennyi vizet ittál. Csak gyorsan gyere vissza, oké? Hamarosan a stadionban kell lennünk. Tudod milyen nehéz a sminkesnek az arcod kipingálása?”

Daehyun megpöckölte Himchan tarkóját, ahogy előrébb hajolt, ”Gyors leszek,” felelt, majd kipattant a járműből.

Levette a cipőit és lefelé kezdett tartani a partra, Himchan bámulásával nem törődvén. Mintha még mindig álmodna, csak Youngjae nélkül. Viszont ő ott volt vele; követte minden lépését.

Kihúzta Youngjae régi telefonját farzsebéből. Mindig magával hordta, annak ellenére, hogy már nem sokáig óhajtozott működni. Egy momentum volt a múltból, de Daehyunnak már nem volt rá szüksége. Voltak más dolgai, amivel emlékezhetett Youngjae-re, azok a dolgok, amiket nem tud elveszíteni.

”Szia, Youngjae,” mosolygott a horizont felé, ”Most biztos úgy nézhetek ki, hogy itt állok a strand közepén, közben a semmiségnek dumálok, pedig épp hozzád beszélek, oké?”

Nem kapott választ, kivéve a parthoz csapódó hullámoktól.

”Végre visszajöttem Busanba a ma esti fellépésemre, szóval, gondoltam, végre elhozlak a partra, mielőtt megsértődnél. Mármint így is sokáig várattalak,” folytatta, miközben az üres strandot nézte, ”Nos, ennyi, Youngjae. A busani partok. Nincs bennük semmi különleges, de tudom, hogy tetszik. Vissza kell most mennem a többiekhez. Nem akarom, hogy Himchan bedühödjön. Szerintem még mindig mérges rám, amiért megettem a fagyiját. De mielőtt mennék, szeretném elmondani, hogy remélem, büszke vagy rám. Lehet, nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy elsőre gondoltad, de végül minden ránc kisimult és ezt szeretném neked megköszönni.”

Lenézett Youngjae telefonjára, amit a kezében szorongatott és feltűnt élénk ábrázatának visszatükröződése a készülék üvegén. Daehyun végre készen állt. Himchan rengetegszer csesztette azért, amiért egy ilyen hasztalan dolgot hurcibált magával, de Daehyun ugyanúgy ragaszkodott hozzá. Nem csak az emlékekhez, amiket hordozott a kis ketyere, hanem a pillanathoz is. A busani tengerpart, az egyetlen hely, ahova mindig is menni akart Youngjae. Szóval itt fog végleges búcsút inteni a régi telefontól.

Minden erejéből eldobta a mobilt, egyenest a tengerbe és végignézte, ahogy elnyeli azt, Daehyun szomorúságaival együtt.

”Később találkozunk, Youngjae,” szalutált az ég felé és visszaindult az autóhoz. De mielőtt teljesen elhagyta volna a strandot, még egy valamiért visszafordult, ”Oh, és Youngjae,” Daehyun vett egy mély lélegzetet és tüdejét kiszakítva ordított úgy, hogy még a mennyek országa is hallhassa.

”EMLÉKSZEM!”