Viral Interaction; Harminchatodik fejezet - Emlékszel? [END]

(Ajánlott zene)

Daehyun a tengerparton sétált, cipői a kezeiben. Érezte, ahogy a homokszemek lábujjai között ragadnak minden lépésnél. A tenger hangja volt minden, amit Daehyun hallott, a Nap pedig kezdett búcsút mondani attól a naptól, lefelé tartva az égen, rózsaszínes beütésű, vörös fényekkel.

”Mindig is el akartam menni a busani partokra,” mondta neki Youngjae, rengetegszer, ”Hány éve ismerjük egymást?”

”Túl rég óta,” mosolygott Daehyun.

”És te még mindig máshova viszel. Mikor fogsz végre Busanba? Ah, állandóan csak csalódást okozol,” csipkelődött Youngjae, ”Biztos azért, mert már ott vannak neked a sikítozó rajongóid. Elfelejtettél, mi? Ah, tudtam, hogy elfogsz.”

”Soha,” felelt a legegyértelműbben, ”Soha nem foglak elfelejteni. Mindig annyira aggódsz attól, hogy egyszer elfelejtelek. Mi van, ha te felejtesz el? El fogsz felejteni?”

”Lehetetlen,” vigyorgott angyalian Youngjae.

”Akkor nekem is lehetetlen, hogy téged elfelejtselek.”

Youngjae megrázta a fejét Daehyun megjegyzésére, közben egymás mellett ballagtak. Mindketten élvezték a pillanatot, ahogy egymás társaságát is egyben. Nem volt szükség szavakra, tudni, hogy egymás mellett sétálnak, bőven elég volt. Daehyun ránézett Youngjae tökéletes profiljára, majd karjaira, amik ide-oda lengtek, ahogy sétált.

Daehyun ugyanúgy haladt a part mentén, majd érezte, ahogy Youngjae keze az övéhez simul. Az érintés alkalmát kihasználva, kinyújtózott ujjaival Youngjae kézfeje felé és megfogta azt. Érezte Youngjae ujjait összefonódni a sajátjaival, közben egyikük sem szólt egy szót se erről. A mosoly, ami arcára telepedett, nem óhajtozott leolvadni onnét, közben ugyanúgy sétálgattak, minden másodpercet kincsként kezelvén.

”Kérdeznem kell valamit,” Érezte, ahogy Youngjae érdeklődő szemeit Daehyun-ra fordítja, ”Emlékszel egy…?”

”Mire emlékszem?” kérdezte kíváncsian Youngjae.

Daehyun Youngjae-re nézett, minden tökéletlenségével együtt. Egyik fele rá akart kérdezni a csókra, amit évekkel ezelőtt osztottak meg. Meg akarta tudakolni, tényleg megtörtént-e, de ugyanakkor mégsem. Egy rejtélynek akarta hagyni. Ha igaz is volt, csak kimondatlan szavak lettek volna, amiket nem osztottak meg egymással, de ha álom is, Daehyun legalább hihette azt, hogy igazi volt.

”Semmire,” motyogta és még mindig érezte Youngjae kíváncsi szemeit. Egyszerűen hozzátette, ”Valamire, ami válasz nélkül maradt.”

”Ah, értem, ” mosolygott édesen Youngjae, ujjaik még mindig egymásba karolva. ”Daehyun, melyik a kedvenc napszakod?” kérdezte, miközben hüvelykujja gyengéd köröket írt le Daehyun kézfején.

Youngjae a lábait figyelte, majd megállt és a horizontot kezdte bámulni. Daehyun vele együtt állt meg és nézte, ahogy Youngjae az eget kémleli, egy vigyorral arcán, ”Nekem, mikor a Nap találkozik a horizonttal, mert ez egy új nap kezdetét és végét jelentheti egyben. A mi napunk lehet véget ér, de valahol máshol a világban, valakinek csak most kezdődik.”

Daehyun ugyanarra nézett, hogy tudja, Youngjae miről beszél, de soha nem láthatta, mivel épp mély pihenőjéből ébredt fel. Felnyöszörgött, miközben felegyenesedett a helyén és kinyújtóztatta végtagjait.

”Végre felkeltél, hm?” kérdezte Himchan anyósüléséről Yongguk.

”Ja,” felelt, az ablakon kinézve.

A csodálatos, narancssárga és vörös árnyalatokkal gazdag ég fedte be azt az ismerős strandot, ami mellett felnőtt.

”Himchan?” szólalt fel Daehyun hátulról.

”Tessék? Megint pisilned kell?” röhögött fel, amint ránézett a visszapillantó tükörből.

”Nem, de félreállnál, kérlek?  Van valami, amit meg kell tennem,” magyarázta helyzetét.

”Ja, tudom, pisilned kell. Nem kell úgy tenned, mintha nem. Láttam, mennyi vizet ittál. Csak gyorsan gyere vissza, oké? Hamarosan a stadionban kell lennünk. Tudod milyen nehéz a sminkesnek az arcod kipingálása?”

Daehyun megpöckölte Himchan tarkóját, ahogy előrébb hajolt, ”Gyors leszek,” felelt, majd kipattant a járműből.

Levette a cipőit és lefelé kezdett tartani a partra, Himchan bámulásával nem törődvén. Mintha még mindig álmodna, csak Youngjae nélkül. Viszont ő ott volt vele; követte minden lépését.

Kihúzta Youngjae régi telefonját farzsebéből. Mindig magával hordta, annak ellenére, hogy már nem sokáig óhajtozott működni. Egy momentum volt a múltból, de Daehyunnak már nem volt rá szüksége. Voltak más dolgai, amivel emlékezhetett Youngjae-re, azok a dolgok, amiket nem tud elveszíteni.

”Szia, Youngjae,” mosolygott a horizont felé, ”Most biztos úgy nézhetek ki, hogy itt állok a strand közepén, közben a semmiségnek dumálok, pedig épp hozzád beszélek, oké?”

Nem kapott választ, kivéve a parthoz csapódó hullámoktól.

”Végre visszajöttem Busanba a ma esti fellépésemre, szóval, gondoltam, végre elhozlak a partra, mielőtt megsértődnél. Mármint így is sokáig várattalak,” folytatta, miközben az üres strandot nézte, ”Nos, ennyi, Youngjae. A busani partok. Nincs bennük semmi különleges, de tudom, hogy tetszik. Vissza kell most mennem a többiekhez. Nem akarom, hogy Himchan bedühödjön. Szerintem még mindig mérges rám, amiért megettem a fagyiját. De mielőtt mennék, szeretném elmondani, hogy remélem, büszke vagy rám. Lehet, nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy elsőre gondoltad, de végül minden ránc kisimult és ezt szeretném neked megköszönni.”

Lenézett Youngjae telefonjára, amit a kezében szorongatott és feltűnt élénk ábrázatának visszatükröződése a készülék üvegén. Daehyun végre készen állt. Himchan rengetegszer csesztette azért, amiért egy ilyen hasztalan dolgot hurcibált magával, de Daehyun ugyanúgy ragaszkodott hozzá. Nem csak az emlékekhez, amiket hordozott a kis ketyere, hanem a pillanathoz is. A busani tengerpart, az egyetlen hely, ahova mindig is menni akart Youngjae. Szóval itt fog végleges búcsút inteni a régi telefontól.

Minden erejéből eldobta a mobilt, egyenest a tengerbe és végignézte, ahogy elnyeli azt, Daehyun szomorúságaival együtt.

”Később találkozunk, Youngjae,” szalutált az ég felé és visszaindult az autóhoz. De mielőtt teljesen elhagyta volna a strandot, még egy valamiért visszafordult, ”Oh, és Youngjae,” Daehyun vett egy mély lélegzetet és tüdejét kiszakítva ordított úgy, hogy még a mennyek országa is hallhassa.

”EMLÉKSZEM!”

Viral Interaction; Harmincötödik fejezet - Az összetört újjászületése

(Ajánlott zene)

Párszor újra neki kellett fognia a levél végigolvasásának. Minden alkalommal megállt, mikor látását elmosták a könnyek. Nem akarta teljesen tönkretenni ezt az értékes levelet. Daehyun óvatosan az asztalára tette és kezébe vette a telefonját.

Valami lángra lobbantotta Youngjae fényét. Okot adott arra, hogy tovább éljen. Nem csak magáért élt; hanem Youngjae-ért is. Élnie kell az életet, amire barátja már képes és tennie kellett valamit, bármit, amivel újra visszatérhet a régi kerékvágásba. Tudta, hogy nem tud visszamenni a TS-hez. Nem fogadnák vissza, miután csak úgy hirtelen otthagyta őket. Nem menne vissza, még akkor se, ha TS könyörögne érte. Túllépési folyamatban volt, a TS már a múlt, de mindig emlékezni fog rá, barátja miatt.

Felhívta Himchan-t, amint felvette Youngjae telefonját a padlóról. Tükörképét látta a képernyőben, meg azt az egy dolgot, amit a legelejétől fogva keresett. A csillogás, az eltökéltség lángja, amit Youngjae segített fellobbantani, visszatért.

Amint kicsöngött, Daehyun beütötte Youngjae telefonjába a 7,2,2,6-os kódot, s ezáltal, meglepő módon, a telefon feloldódott.

”Daehyun?” morgott Himchan, ”Éjjel egy óra van. Remélem, jó okod van rá, amiért ilyenkor felhívtál.”

Daehyun látva az üzeneteket, amiket ő küldött, anélkül, hogy elolvasta volna őket, kitörölte mindet. ”Jóba vagy Bang Yongguk-al?” kérdezte, hiába tudta a választ.

”Imádom, hogy bármikor beszélek veled, egyszer se köszönsz,” sóhajtotta Himchan, közben a fáradtság eltűnt a hangjából és egyértelműen válaszolt, ”Nem, nem ismerek Bang Yongguk-ot.”

Megnyitotta Youngjae fotóalbumját és végiggörgette. A legtöbb kép vagy róla volt, vagy Youngjae-ről, amint épp komolyan a kamerába néz. Egyértelmű volt Himchan vonakodása, igen is ismerte Yongguk-ot. ”Tudom, hogy barátok vagytok. Ő Jepp Blackman. Nagyon rossz barát lennék, ha nem tudnám, hogy Bang Yongguk és Jepp Blackman egy és ugyanaz.”

”Hogy érted, hogy ’Tudom, hogy barátok vagytok’?” vallatta Himchan.

”Láttam a nevét a telefodon és biztos vagyok benne, hogy a BYG a Bang Yongguk rövidítése. Youngjae szeretett volna üzenni róla neked. Himchan, jóba vagyok Yongguk-al,” szögezte le Daehyun, miközben még mindig a képeken futott át, Youngjae emlékein.

Egy mély morgás tört fel Himchan torkából majd végre bevallotta, ”Igen, jóba vagyok Yongguk-al, és nem, nem szerzek neked autogramot tőle.”

Daehyun nevetett, ”Rendben. Nem is kell az aláírása.”

”Akkor mit akarsz?” Himchan egy kicsit nyugtalannak hallatszódott.

”Együtt szeretnék dolgozni vele,” jelentette ki Daehyun, közben megnyitott egy fotót, amin ő és Youngjae volt együtt, mosolyogtak, ”Csak egyszer. Csak egy dal erejéig, ő és én.”

Egy pillanatig Himchan lélegzetét lehetett hallani. ”Jó, meglátom, mit tehetek.”

Daehyun fel se fogta; Bang Yongguk-al fog ebédelni. Egy kis része azt kívánta, bár Youngjae lenne ott vele, Himchan helyett. Youngjae biztos belement volna, de mivel nem tudott, így csak Daehyun tudta őt látni. Yongguk mesélte, hogy találkozott már Youngjae-vel, a kórházban. Azt mondta, hogy először le volt sokkolva, aztán könnyekben tört ki. Nem tudta, hogy csak viccel, vagy sem, de ugyanúgy felnevetett, elhitte, hogy Youngjae képes ilyesmire.

Megszámlálhatatlan hét telt el, míg Himchan összehozta Daehyun-t és Yongguk-ot Busanban, mivel biztos nem engednék fel Daehyun Szöulba, hogy egy olyan emberrel ebédeljen, akiről soha nem hallottak. De az az idő soha nem fog kárba veszni.

Daehyun megkapta Yongguk számát, Himchan előzékenysége által és elmondta az ötletét. Szeretne egy megemlékezést tartani arról az emberről, aki nem egyszer, de nem is kétszer húzta ki őt a sötétségből. Yongguk mindenben támogatta és mindketten elkezdtek dolgozni a szövegen. Ezernyi terv volt, amik végül a kukában végezték és Daehyun még a tanáraitól is segítséget kért. Mikor azok a tanácsok nem voltak elegek, írt Jongup-nak és Junhong-nak, segítséget kérvén.

Daehyun bevallotta magának, nehéz volt elmagyarázni a helyzetet nekik. Azt hitte, mindkettejük be fog rágni rá, mivel hazudott nekik, de nem így történt. Mindketten tárt karokkal fogadták vissza. Egyikük sem értette meg Daehyun távozását. Néhány gyakornok olyanokat terjesztett, hogy haldoklik, de ezeket rögtön hamissá nyilvánította, amitől Jongup-ék megnyugodtak. Youngjae halálának híre mindkettejüket megdöbbentette, úgy, mint másokat, akik ismerték őt. Tudta, hogy senki nem fogja átérezni veszteségét, de Jongup és Junhong próbálkoztak és ez elég volt ahhoz, hogy egy mosolyt varázsoljanak az arcára.

Két ember volt a világon, akikre Youngjae felnézett; Jepp Blackman és Jung Daehyun. Csodálta Jepp magabiztosságát és Daehyun küzdőszellemét. Szóval mi mással emlékezhetnének meg rá, azon kívül, hogy együtt fellépnek?

Viral Interaction; Harmincnegyedik fejezet - "Kedves Daehyun,"

Szia, Daehyun,

Először ’Kedves Daehyun’-nal akartam elkezdeni ezt a levelet, de ez nagyon hivatalos nekünk, nem gondolod? Amúgy el kéne kezdenem a mondókámat, igaz? Ah, nagyon sokszor elterelődnek a gondolataim, még akkor is, mikor próbálom az ellenkezőjét tenni. Gondolkodtam, hogy újrakezdem, mivel egy egész bekezdést foglaltam el csak azzal, hogy kéne nekifognom. Eh, már késő; ember, le kéne itt állnom.

Egyébként, Daehyun, csak rövid ideig voltál részese az életemnek. De nem tűnik olyan kevésnek, mintha évek óta ismernénk egymást. Viszont ebben az időben rengeteg mindent tanítottál meg nekem. Mindig megköszönöd, ha segítek neked, hogy segítek neked azzá az emberré válni, aki most vagy, de be kell neked vallanom valamit; én is ugyanúgy változtam. Nem hiszem, hogy tudod, de mielőtt megismertelek, mielőtt egyáltalán megláttalak volna Tumblr-ön, mindezek előtt, egy konkrét párbajt vívtam magammal. Kérdezgettem magam, hogy tényleg szeretnék-e újra és újra átmenni a kezeléseken, tudván, hogy ez nem a vége, tudván, hogy a fájdalom ugyanúgy jönni fog. Egy sötét helyre voltam bezárva, de aztán jöttél te. Nem csak azért kezeltettem magam, hogy éljek; hanem azért is, hogy veled lehessek.

Biztos azon mélázol, hogy mégis mi ütött belém. Mondtam, hogy leukémiám van, azonban ez csak a jéghegy csúcsa. A lépem nem egészséges. Nagyobb a megszokottnál a betegségem miatt és az orvosok szerint jobb lenne kiműteni. Én viszont gyenge vagyok, Daehyun. Ugyanolyan gyenge vagyok a kemotól meg mindentől. Azt mondják, hogy jól leszek, ameddig odafigyelek magamra, de ők nem én. Nem értenek meg. Van egy szúró érzés bennem, hogy közeledik a vég. Nincs ezzel bajom amúgy. Jó életem volt, anélkül, hogy megbántam volna bármit is.

Emlékszel, mikor megkérdeztem egy ideje, hogy ’mi volt a legizgalmasabb dolog, ami eddig történt veled?’ Nos, igazából, a válaszom az, hogy amikor veled találkoztam. A veled való találkozás minden Jepp koncertet lever. Inkább beszélgettem volna veled öt percet, minthogy elmenjek bármilyen koncertre, pedig tudod, mennyire imádom Jepp-et.

Tudom, hogy hülyeség azt kérnem, hogy ne sírj utánam, hogy ne hiányolj, mert tudom, hogy úgy se hallgatsz rám. Szörnyű lenne számomra, ha ilyen baromságra kérnélek meg. Nem, nem akarom ezt. Remélem; szeretném, ha tovább tudnál lépni. Sajnálom, hogy nem lehetek ott veled, amikor megkapod a megérdemelt csillogást a színpadon. Már most hallom, ahogy a rajongók a te nevedet kántálják, és tudod mit? Én akkor is érted fogok újongani és én leszek a leghangosabb.

Még életemben nem voltam ennyire büszke senkire. Mikor elmesélted, mik történnek veled otthon, bevallom, aggódtam érted. Mindennap gondoltam rád és töprengtem, hogy át tudsz-e ezen menni épségben és meg is tetted. Nem is volt szükséged rám ehhez, saját magad csináltad és nem lehetnék ennél büszkébb.

Nézz magadra; nézd meg, milyen messzire eljutottál. Minden visszafizet most neked. De valamire meg akarlak kérni. Csak egy kérésem van, Daehyun, egy kívánságom.

Nem félek a haláltól, nem félek a továbblépéstől, de egy valamitől azonban félek, egy dologtól rettegek. Hogy elfelejtenek. Félek, hogy túllépnek rajtam és idővel semmivé leszek. Mikor az unokatesóm meghalt, elszántam magam, hogy életeket fogok megváltoztatni, de nem tudom, hogy eleget tettem-e ezért. Nem akarom, hogy a múltban élj, és hogy egy tekerődző életét élj, némaságban, szeretném, ha túl tudnál lépni, viszont szeretném, ha emlékeznél mindenre, ami velünk történt. Nem akarok elfelejtve lenni, csak ennyi. Megtennéd ezt értem, Daehyun?

Tudsz emlékezeni?

Veled vagyok és örökre veled is leszek,

Yuu Youngjae

UI: Ne felejts el idiótaként mosolyogni, mint ahogy eddig. És még mindig emlékszem, hogy el akarsz vinni a busani partokra, szóval egyszer meg kell tenned, b-u-t-u-s.

Viral Interaction; Harmincharmadik fejezet - Gyönyörű vagy.

Daehyun a szobájának közepén ült, Youngjae laptopja és telefonja pedig az ölében. Órákat töltött el a pin-kód megfejtésével, de folyton újra kellett próbálnia. Himchan leírt pár számot, amire gondolt, viszont egyik sem volt jó. Mesélte, hogy csak azért próbálta feloldani, hogy Daehyun számát megszerezhesse, de mivel már megkapta, már nem foglalkozott ezzel. Azonban Daehyun fel akarta oldani. Nem tudta, hogy miért, mivel nem akarta elolvasni az üzeneteit. Hanem azért, mert olyan volt, mint egy puzzle, és ezalatt legalább nem gondolkodott annyit Youngjae-n.

Himchan megkérte Daehyun-t, hogy törölje Youngjae Facebook-ját és Tumblr-ét, mivel már senki se fogja őket használni. Először úgy gondolta, hogy jó ötlet, de amint meglátta Youngjae profilját, meggondolta magát. Szerinte jobb lenne meghagyni mindkettőt, így az emberek nem felejtik el őt. Otthagyhatnák a gondolataikat másoknak, mert azt gondolta, Youngjae is ezt akarná. Daehyun tudta, hogy Himchan furcsának találta ezt, de nem ötletelt tovább és egy kínos ölelésben részesítette, mielőtt eltűnt volna a hotelből.

Daehyun kipróbált pár számot, de ismételten, nem váltak be. Arrébb rakta azt, s inkább a gépre fókuszált. Bekapcsolta és hallgatta a hümmögéseket, amiket érintései nyomán adott ki. Végigsimított a gombokon és elmélázott, hány órát tölthetett el ezen, miközben vele beszélgetett kora reggelig. Néhány betű lekopott már, amitől egy mosoly jelent meg Daehyun arcán. Az A, S, D, F, G és H betűk nem is voltak láthatóak. Ezek voltak azok, amiket sűrűn használt, ha túlságosan izgatott lett valami által.

Nem tartozott jelszó a laptophoz, ami eléggé meglepő volt, mivel ugye elég sűrűn tartózkodott a kórházban. Úgy nézett ki, hogy egyáltalán nem félt attól, hogy valaki esetleg ellophatja a gépet. Daehyun meglepődve vett észre egy nagy cédulát a kezdőképernyőn. Odafigyelve olvasta végig.

Daehyun emlékeztetők

×          Szabad reggel 8 előtt és szabad este 10 után

×          13 nap múlva jön vissza!!!

Himchan-nak írni BYG-ről

Befejezni a matek leckét (8. fejezet)

Esszét elkezdeni – Környezetbarát energiaforrások

Egy összeszorító köpeny tekerte körbe Daehyun szívét, amint végignézte, mi volt Youngjae teendőinek listáján. Az nem kötötte le, hogy Himchan ismerte Bang Yongguk-ot, viszont az annál inkább, hogy visszaszámolt Daehyun visszatérésének napjáig, és ez a szívéig hatott.

Nem volt szíve bezárni a kis cédulát, így lehúzta a képernyő sarkára, legalább nem tudta újra meg újra elolvasni. Az előző alatt talált még egyet. Kisebb is volt. Csak egy egyszerű idézet állt benne ”A legszebb dolgok az életben nem láthatóak és tapinthatóak, azokat éreznünk kell a szívünkkel.”*

Emellé egy közös képük volt beszúrva, mindkettejük vidáman vigyorgott, nem törődve a világgal körülöttük. Ezt a képet az első találkozásuk közbe csinálták. Mindketten bubble tea-t ittak; Daehyunnak méz-, míg Youngjae-nek zöld tea. Nem tudta, miért emlékezett ilyesmire. Ez az emlék viszont ugyanúgy megmosolyogtatta őt és abban a pillanatban megértette. Megértette, mennyit jelentett ő Youngjae-nek. Csak úgy, mint Youngjae volt a világ Daehyunnak, ugyanez igaz volt fordítva is. Youngjae eltávozása nem csak számára volt fájdalom, Youngjae is ugyanúgy el volt választva Daehyun-tól.

Még ha nem is voltak egymás közelében fizikailag, ugyanúgy ott volt egymásnak és ez számított a legjobban.

Lezárta a laptopot és a lábaira állt. Hallotta, ahogy valami leesik és észrevett egy borítékot a lába előtt. Nem látta még azt a levelet, biztos kiesett a zsebéből, de nem tudta, hogy kerülhetett oda. Soha nem látta még életében azt a borítékot.

Himchan, jutott eszébe, amint visszaemlékezett az elég kínos ölelésükre, mielőtt elment volna. Biztosan Daehyun zsebébe csúsztatta, mikor nem vette észre. Felvette a földről és elolvasta a nevét, amit egy olyan betűtípussal írtak, ami biztos nem Himchan-é volt. Himchan-é ronda, viszont ez, ez sokkal letisztultabb és kerekebb. Kerekek, mint annak az embernek az orcái, aki írta.

Youngjae.

 *Helen Keller, vak amerikai író idézete: „The best and most beautiful things in the world cannot be seen or even touched – they must be felt with the heart.”

Viral Interaction; Harminckettedik fejezet - Ajándék

”Daehyun, a barátod téged vár a bejáratnál,” szólt anyja lentről.

Felült az ágyán és homlokát ráncolta zavarodottan. Mélyet felsóhajtott, majd levonszolta magát a szobájából az ajtóhoz. Milyen barát? Daehyunnak már nem voltak barátai. Az iskolai emberek, akik barátjának gondolták magukat illettek csak a leírásba. Meglepődött, mikor Himchan-t látta ott ácsorogni, egy eléggé csalódott pillantást vetve rá, de ez hamar eltűnt, mikor anyjához fordult és illemtudóan megkérdezte, ”Kimegyek vele egy kicsit, jó?”

Válaszként bólintást kapott, erre Daehyun kiment és bezárta az ajtót maga mögött.

”Mit keresel itt?” csattant fel Daehyun azonnal, ”Nem kéne Szöulban lenned, vagy valami?”

Himchan összefonta mellkasa előtt a karjait és leutánozta Daehyun eléggé undorodó tekintetét. ”Mindenkit ilyen mogorván köszöntesz, vagy csak én kapom ez a különleges bánásmódot?”

Daehyun vállat vont, ”Nos, ha így viselkedek valakivel, békén hagynak, de te állandóan visszajössz.”

”Ne aggódj; ez lesz az utolsó alkalom,” szögezte le Himchan, közben kissé lebiggyesztette mérgesen az ajkát, ”Emlékszel a csomagra, amit mondtam, hogy feladok? Nos, ja, nem bízok a postában, szóval gondoltam személyesen átadom. Nem miattad teszem meg egyébként sem; érte teszem meg, mert ezt szeretné. A csomag a hotelszobámban van.”

”Miért nem hoztad magaddal?” kérdőjelezte meg Daehyun.

”A csicskásodnak tűnök? Nem fogok végigmenni Busanon, egy nehéz dobozt cipelve. Ha akarod, akkor gyere és hozd el magad, vagy akár haza is vihetem és –”

”Oké, oké,” válaszolt gyorsan Dae, ”Érte megyek. De ha elrabolsz és eladsz, vagy bármi –”

”Kérlek,” akadt ki Himchan, ”Kettőnk közül inkább vennék meg az én testem, mint a tiéd. Amúgy se vagy az esetem, szóval kihessegetheted a beteg képzelgéseidet a fejedből.”

”Felnőtt férfiként eléggé rossz a hozzáállásod,” vonta össze a szemeit Daehyun.

”Ja, te meg egy édes hercegnő vagy,” morgott vissza az idősebb.

”Szóval miért vagy Busanban?” kérdezett Daehyun, miközben Himchan-t követte a hotelszobájába. Egyikük sem beszélt a taxiban, egyenest a hotelig, szóval Daehyun hangja eléggé megzavarhatta Himchan-t, mivel majdnem nekiment az egyik ott dolgozónak.

”Nem mondta még édesanyád, hogy ne zavarj meg egy embert a gondolkodásában?” oktatta ki Himchan, majd hozzátette, ”Egy barátnak segítek, mert tartozom neki, de ez nem a te dolgod.”

”Ah, jól van,” reagált, közben még mindig követte Himchan-t, immáron csendben. Amint Himchan kinyitotta az ajtót, a telefonja megrezdült a zsebében. A szabad kezével kihúzta a készüléket, hogy megnézze, ki üzent neki. Daehyun akaratlanul nézett oda és olvasta a nevet, Bang Yongguk.

Daehyun sűrű gondolatai azonnal szétrepültek a fejében, amikor meglátta az ágyon lévő kartondobozt, amire rá volt írva a neve, rendetlen betűkkel, amik minden bizonnyal Himchan keze nyoma által íródtak. Nem várta meg, hogy engedélyt kapjon a belépéshez. Kinyitotta a dobozt és végignézte a tartalmát. Nem tudta, miért lett lelkes egy csomó hasznavehetetlen tárgy láttán, de annyira szerette Youngjae-t, hogy még a legkisebb dolog is, ami hozzá tartozott, lázba hozta.

Youngjae laptopja és telefonja volt benne. Daehyun Himchan-ra nézett, miután az ágyra ült, majd ezt kérdezte, ”Miért nem hoztad rögtön a házamhoz ezeket? Nem olyan nehéz a gép.”

Himchan odament hozzá és leguggolt eléje. Kezeit az ölébe helyezte, így Daehyun a szemeibe nézhetett, majd magyarázni kezdett, ”Azért, mert hiába nem vagyunk barátok, te voltál Youngjae mindene. Azt akarná, hogy odafigyeljek rád, és tudom, hogy nem vagyok olyan, mint ő, de ugyanúgy próbálkozok. Tudod, miért próbálkozom?”

Daehyun néma maradt.

”Azért teszem, mert szeretnék tovább lépni, de csak akkor fog menni, ha neked is megy. Youngjae megölne, ha tudná, hogy hagynám, hogy egy depressziós csavargóként éld végig az életed. És igen, tudok a TS-es dologról, hisz én hívtam fel őket, emlékszel? Most itt vagy úgy, hogy teljesen egyedül érzed magad, hogy nincs körülötted senki. Tévedsz. Ugyan elfoglalt vagyok, de néha lejövök ide, hogy láthassalak. Nem kötelező ezt tennem; hagyhatnálak teljesen magadra. Tisztában vagyok vele, hogy azt akarod, hogy békén hagyjalak végre, de rajtad fogok piócáskodni, ameddig rendbe nem jössz,” jelentette ki egyértelműen Himchan.

”Youngjae családján és barátain túl,” folytatta, ”Te vagy az, aki a legjobban nyűglődik most. Nem tudom a történetedet, vagy bármi, csak azt tudom, amit Youngjae mesélt rólad és az nem volt valami sok minden. Szóval bármilyen titkot mondtál neki, őszintén mondom, fogalmam sincs róluk, de látom rajtad, hogy egy összetört fiú vagy. Le tudom olvasni rólad, ahogy állsz és ahogy kinézel, mikor azt hiszed, senki nincs körülötted. Ez szomorú és tudom, hogyha felpofozlak se fogsz megjavulni, de szeretném, ha tudnád, én itt vagyok neked, hogy segíthessek.”

Daehyun bólintott, hogy megmutathassa, megértette, amit mondott, de ez nem azt jelentette, hogy a közeljövőben egy mély csevegésre fel fogja őt hívni.

Himchan felsóhajtott és leült Daehyun mellé, így a doboz közöttük volt. ”Tudod, hogy ott voltam, mikor meghalt. Mindennap meglátogattam. Nem tudom, miért. Meglátogathattam volna hetente egyszer, de annyira örült annak, hogy láthat. Tulajdonképp ő volt az, aki jobban szeretett egy helyes kinézetű embernél. Az emberek azt hiszik, hogy jóképűnek lenni a legjobb dolog, de ez nem így van. Igen, szoktak dicsérni, meg minden, de senki nem bánik velem úgy, mint egy baráttal. Bármikor láttam Youngjae arcát felvidulni, nem miattam volt. Nem azért, mert bementem hozzá, hanem mert volt valaki, akinek dicsekedhetett. Igazából, azt én szoktam csinálni, de jó volt a változás. Embernek éreztem magam mellette. De ja, nem volt olyan szoros a kapcsolatunk, mint nektek. De sokat jelentett nekem.”

Daehyun csendben ült, közben figyelmesen hallgatta Himchan-t.

”Nem azért halt meg, mert megállt a szíve. Azt mondta, soha nem fog leállni a szíve; először meg kell halnia, mielőtt ez megtörténne. Emlékszem, ahogy megkérdeztem, ’Hogy érted? Mikor valaki meghal, először a szíve áll meg,’ és erre azt mondta, hogy ’Mert az emberek szíve nem másért dobog.’ Nem kell zseninek lenni hozzá, hogy le lehessen venni az üzenetet, te voltál az, akiről imádott beszélni.”

Egy gyengéd mosollyá változtak Daehyun ajkai. Az eset óta először.

”Igaza volt,” mondta még Himchan, ”Az agya volt halott, mielőtt a szíve leállt volna. Az orvosok nem értették, hogy lehetséges ez, mivel először a szívnek kellene lekapcsolnia, utána az agynak, de szerintem Youngjae egy különleges ember volt. Semmit nem csinált a maga menetében, soha.”