Daehyun a tengerparton sétált, cipői a kezeiben. Érezte,
ahogy a homokszemek lábujjai között ragadnak minden lépésnél. A tenger hangja
volt minden, amit Daehyun hallott, a Nap pedig kezdett búcsút mondani attól a
naptól, lefelé tartva az égen, rózsaszínes beütésű, vörös fényekkel.
”Mindig is el akartam menni a busani partokra,” mondta neki
Youngjae, rengetegszer, ”Hány éve ismerjük egymást?”
”Túl rég óta,” mosolygott Daehyun.
”És te még mindig máshova viszel. Mikor fogsz végre Busanba?
Ah, állandóan csak csalódást okozol,” csipkelődött Youngjae, ”Biztos azért,
mert már ott vannak neked a sikítozó rajongóid. Elfelejtettél, mi? Ah, tudtam,
hogy elfogsz.”
”Soha,” felelt a legegyértelműbben, ”Soha nem foglak
elfelejteni. Mindig annyira aggódsz attól, hogy egyszer elfelejtelek. Mi van,
ha te felejtesz el? El fogsz felejteni?”
”Lehetetlen,” vigyorgott angyalian Youngjae.
”Akkor nekem is lehetetlen, hogy téged elfelejtselek.”
Youngjae megrázta a fejét Daehyun megjegyzésére, közben
egymás mellett ballagtak. Mindketten élvezték a pillanatot, ahogy egymás
társaságát is egyben. Nem volt szükség szavakra, tudni, hogy egymás mellett
sétálnak, bőven elég volt. Daehyun ránézett Youngjae tökéletes profiljára, majd
karjaira, amik ide-oda lengtek, ahogy sétált.
Daehyun ugyanúgy haladt a part mentén, majd érezte, ahogy
Youngjae keze az övéhez simul. Az érintés alkalmát kihasználva, kinyújtózott
ujjaival Youngjae kézfeje felé és megfogta azt. Érezte Youngjae ujjait
összefonódni a sajátjaival, közben egyikük sem szólt egy szót se erről. A
mosoly, ami arcára telepedett, nem óhajtozott leolvadni onnét, közben ugyanúgy
sétálgattak, minden másodpercet kincsként kezelvén.
”Kérdeznem kell valamit,” Érezte, ahogy Youngjae érdeklődő
szemeit Daehyun-ra fordítja, ”Emlékszel egy…?”
”Mire emlékszem?” kérdezte kíváncsian Youngjae.
Daehyun Youngjae-re nézett, minden tökéletlenségével együtt.
Egyik fele rá akart kérdezni a csókra, amit évekkel ezelőtt osztottak meg. Meg
akarta tudakolni, tényleg megtörtént-e, de ugyanakkor mégsem. Egy rejtélynek akarta
hagyni. Ha igaz is volt, csak kimondatlan szavak lettek volna, amiket nem
osztottak meg egymással, de ha álom is, Daehyun legalább hihette azt, hogy
igazi volt.
”Semmire,” motyogta és még mindig érezte Youngjae kíváncsi
szemeit. Egyszerűen hozzátette, ”Valamire, ami válasz nélkül maradt.”
”Ah, értem, ” mosolygott édesen Youngjae, ujjaik még mindig
egymásba karolva. ”Daehyun, melyik a kedvenc napszakod?” kérdezte, miközben
hüvelykujja gyengéd köröket írt le Daehyun kézfején.
Youngjae a lábait figyelte, majd megállt és a horizontot
kezdte bámulni. Daehyun vele együtt állt meg és nézte, ahogy Youngjae az eget
kémleli, egy vigyorral arcán, ”Nekem, mikor a Nap találkozik a horizonttal,
mert ez egy új nap kezdetét és végét jelentheti egyben. A mi napunk lehet véget
ér, de valahol máshol a világban, valakinek csak most kezdődik.”
Daehyun ugyanarra nézett, hogy tudja, Youngjae miről beszél,
de soha nem láthatta, mivel épp mély pihenőjéből ébredt fel. Felnyöszörgött,
miközben felegyenesedett a helyén és kinyújtóztatta végtagjait.
”Végre felkeltél, hm?” kérdezte Himchan anyósüléséről
Yongguk.
”Ja,” felelt, az ablakon kinézve.
A csodálatos, narancssárga és vörös árnyalatokkal gazdag ég
fedte be azt az ismerős strandot, ami mellett felnőtt.
”Himchan?” szólalt fel Daehyun hátulról.
”Tessék? Megint pisilned kell?” röhögött fel, amint ránézett
a visszapillantó tükörből.
”Nem, de félreállnál, kérlek? Van valami, amit meg kell tennem,” magyarázta
helyzetét.
”Ja, tudom, pisilned kell. Nem kell úgy tenned, mintha nem.
Láttam, mennyi vizet ittál. Csak gyorsan gyere vissza, oké? Hamarosan a
stadionban kell lennünk. Tudod milyen nehéz a sminkesnek az arcod kipingálása?”
Daehyun megpöckölte Himchan tarkóját, ahogy előrébb hajolt,
”Gyors leszek,” felelt, majd kipattant a járműből.
Levette a cipőit és lefelé kezdett tartani a partra, Himchan
bámulásával nem törődvén. Mintha még mindig álmodna, csak Youngjae nélkül.
Viszont ő ott volt vele; követte minden lépését.
Kihúzta Youngjae régi telefonját farzsebéből. Mindig magával
hordta, annak ellenére, hogy már nem sokáig óhajtozott működni. Egy momentum
volt a múltból, de Daehyunnak már nem volt rá szüksége. Voltak más dolgai,
amivel emlékezhetett Youngjae-re, azok a dolgok, amiket nem tud elveszíteni.
”Szia, Youngjae,” mosolygott a horizont felé, ”Most biztos
úgy nézhetek ki, hogy itt állok a strand közepén, közben a semmiségnek dumálok,
pedig épp hozzád beszélek, oké?”
Nem kapott választ, kivéve a parthoz csapódó hullámoktól.
”Végre visszajöttem Busanba a ma esti fellépésemre, szóval,
gondoltam, végre elhozlak a partra, mielőtt megsértődnél. Mármint így is sokáig
várattalak,” folytatta, miközben az üres strandot nézte, ”Nos, ennyi, Youngjae.
A busani partok. Nincs bennük semmi különleges, de tudom, hogy tetszik. Vissza
kell most mennem a többiekhez. Nem akarom, hogy Himchan bedühödjön. Szerintem
még mindig mérges rám, amiért megettem a fagyiját. De mielőtt mennék, szeretném
elmondani, hogy remélem, büszke vagy rám. Lehet, nem úgy alakultak a dolgok,
mint ahogy elsőre gondoltad, de végül minden ránc kisimult és ezt szeretném
neked megköszönni.”
Lenézett Youngjae telefonjára, amit a kezében szorongatott
és feltűnt élénk ábrázatának visszatükröződése a készülék üvegén. Daehyun végre
készen állt. Himchan rengetegszer csesztette azért, amiért egy ilyen hasztalan
dolgot hurcibált magával, de Daehyun ugyanúgy ragaszkodott hozzá. Nem csak az
emlékekhez, amiket hordozott a kis ketyere, hanem a pillanathoz is. A busani
tengerpart, az egyetlen hely, ahova mindig is menni akart Youngjae. Szóval itt
fog végleges búcsút inteni a régi telefontól.
Minden erejéből eldobta a mobilt, egyenest a tengerbe és
végignézte, ahogy elnyeli azt, Daehyun szomorúságaival együtt.
”Később találkozunk, Youngjae,” szalutált az ég felé és
visszaindult az autóhoz. De mielőtt teljesen elhagyta volna a strandot, még egy
valamiért visszafordult, ”Oh, és Youngjae,” Daehyun vett egy mély lélegzetet és
tüdejét kiszakítva ordított úgy, hogy még a mennyek országa is hallhassa.
”EMLÉKSZEM!”
