Viral Interaction; Huszonötödik fejezet - Elmélkedés

Daehyun az ágyában fetrengett, nézve a fekete plafont. A szobatársai mind ébren voltak. Egyikük sem pakolt már; szimplán nem tudtak aludni. Majdnem a felük még nem utazott repülővel, szóval az egész szörnyen izgalmas volt nekik. Daehyun is ilyen helyzetű volt, de a repülés gondolata nem foglalta le annyira, mint a fejében futkározó gondolatok. Még Junhong segíteni akarása sem vette el a benne rejtőző rossz érzést, ami a gyomrában ülepedett meg.

Felsóhajtott és az éjjeliszekrényen lévő telefonjára nézett. Kora reggel volt, annyira kora reggel, hogy senki emberfia se lenne fent ilyenkor és társai ugyanolyan folytatták a dumálást, nem mutatva semmilyen jelét a fáradtságnak. Oldalára fordult és a pislákoló fényt figyelte, ami az ajtajának résén keresztül szűrődött be. A busani szobájára emlékeztette ez a helyzet, azokra az üres napokra, amiket ott töltött.

Akkor mindig be volt zárkózva a hálójába, tanulást színlelve, így a szülei nem nyaggathatták, pedig igazából a gépén ütötte el az időt. Semmi jelentőségteljest nem csinált rajta, csak egy megfigyelő volt. A világháló megfigyelője volt, ameddig Youngjae erőt gyűjtött ahhoz, hogy ráírjon. Minden annyira más lenne, ha ez nem történt volna meg.

Ugyanúgy élné életét, viszont igazából nem is élne. Bármikor iskolába ment, feltette barátságos álarcát emberek között és hazament, hogy egy komolyabb ábrázatot fessen fel a szülei előtt. Megértette, csakis a legjobbat akarták neki, és hogy osztályelső lehessen, hogy felvegyék egy híres egyetemre volt a legnagyobb álmuk. De mindhiába, Daehyun eltöprengett, hogy a fiuknak, vagy egyáltalán egy embernek kezelik-e őt. Mindig úgy érezte, hogy nem volt több egy trófeánál, de voltak napok, mikor az anyja tényleg a fiaként kezelte. Fontoskodott körülötte, hogy minden tökéletes legyen rajta, de következő nap kioktatta, mennyire le van lombozva az iskolai teljesítménye miatt. A hangulatváltozások mélyen összezavarták a fiút, hogy ténylegesen mit akar tőle édesanyja.

Emlékezett rá Daehyun, mikor fiatalabb volt, a szülei mennyit áradoztak róla a barátaik előtt. Emlékezett rá, ahogy dicsérték és kiskirályként bántak vele, de amint idősebb lett, a jegyei megromlottak, ahogy őseinek türelme is.

Egyik nap se mélázott azon, miért engedték fel őt a TS-hez, Szöulba. Nem is értette meg, hogy mentek bele. Daehyun elméletileg az ő büszkeségük volt, ahhoz képest elküldték. Nagyritkán kapott hívásokat szüleitől, leginkább anyjától és beszélgetéseik elég sűrűn váltak kínossá. A legtöbbnél kérdezgette, hogy van és amint nekikezdett volna, a nő a napjáról kezdett fecsegni. Akkor hallhatta pletykás énjét anyukájának, azt, ami anno fiának kisebb énjéről kérkedett másoknál. Attól függetlenül, hogy javarészt semmit nem mondott, tudta, hogy szétkürtölte, Daehyun idolnak indult; egy idolnak, aki egy nap haza fog menni, rengeteg pénzzel és egy olyan arccal, amiért a rajongói élnek-halnak. Pedig, egy alkalom se volt, amikor anyja Daehyun-t a kinézete miatt dicsérte volna.

Voltak idők, mikor úgy érezte, nincs miért próbálkoznia. Amikor igen is megpróbált keményen dolgozni az iskolai munkáján, eredményei rosszabbak lettek. A rossz jegyek egyenlők voltak az apai büntetéssel. De, hála Istennek, az idősebb Daehyun-t már kevesebbszer érte pofon. Mikor fiatalabb volt, mikor a bőre puha és sima volt, édesapja akkor szabadította rá minden erejét. A következő veréssel járó fenyegetés arra biztatta, hogy jobb legyen következő alkalommal. Ez volt az ösztönzés, de minden egyes alkalommal felsült.

A fenyegető sziszegések apjától, a bántalmazás, nem jelentettek már semmit. Kezdte elveszteni az érdeklődését, amit észre is vettek, szóval visszafogta magát, de ez nem mulasztotta el az ütések fájdalmát. Szinte még mindig érezte a vasvonalzó erejét és csattanását bőrén, de nem csak ott, hanem a lelke legmélyén is.

A múltjáról szóló gondolatok, az élet, amit arrébb lökött, nem volt több egy emléknél. De minden visszatérhet, ha elbukik, ha lerontja a jegyeit, az a világ vissza fogja őt szippantani. Senki értette meg a tétjét a dolognak, senki, kivéve Youngjae.

Youngjae volt az egyetlen ember, akiben teljesen megbízott, akinek elmondta legsötétebb, legmélyebb titkait. Hogy lehetett Daehyun ennyire önző? Utálta magát, amiért ezt csinálta életének legfontosabb emberével. Gyerekes volt, és minden, amit tenni akart, az a bocsánatért esedezés volt, de Youngjae nem olyannak tűnt, mint akit érdekel is. A hívásai és üzenetei nem kaptak választ. Gondolta, Youngjae le fog nyugodni, ameddig vissza nem utazik Szöulba. Mérges lesz rá egy darabig, aminek a gondolatától Daehyun egyre rosszabbul lett.

Kiengedett egy nehéz sóhajt amint visszafordult a hátára, figyelve a plafont, ismét. Lecsukta a szemeit, hogy aludhasson, viszont telefonja rezegni kezdett.

Mobiljáért kapott és meghőkölt kicsit, mivel a képernyő fénye túl erős volt neki. Szemei sikítottak azért, hogy elnézzen onnét, de nem tudott tenni érte semmit. A telefonképernyőre hunyorított, amin felvillant Youngjae neve, egy üzenettel társítva.

Legyen jó utad

Egy mosoly kúszott Daehyun arcára, miközben újra és újra elolvasta a rövidke üzenetet, berögzítve a fejébe, hogy nem-e képzelődik. Igazi volt, teljesen igazi. Gyorsan bepötyögte válaszát és el is küldte.

                   

             ANNYIRA sajnálom amiért nem mondtam el előbb

Várt pár percet, ameddig Youngjae vissza nem írt.

Még ébren vagy?! Szomorúbb vagy, mint gondoltam. Még mindig mérges vagyok rád, de most komolyan, Dae, ez nem fog örökké tartani. Aludj! Úgy tetteted, mintha gyűlölnélek. Nyugodj le és pihenj, oké?

Beleharapott az ajkába, nehogy felnevessen. Nem akarta, hogy a többiek megtudják, hogy ébren van. Magány kellett neki.

                 

              És TE miért vagy ébren?

Biztos kellett neki egy kis idő, míg válaszolt, gondolta Daehyun, mivel egy darabig nem jött semmi.

Te csak ne oktass ki, még mindig haragszom rád. Nehogy azt hidd, hogy nem. Még mindig haragszom. Azért, mert hamarosan mész, csak is EZÉRT beszélek most veled…de hívj fel, így legalább leordíthatom a fejed és növelhetem ezzel együtt a telefonszámlád.

Viral Interaction; Huszonnegyedik fejezet - Türelem

Daehyun még soha nem bánt meg valamit ennyire. Vissza szeretett volna utazni arra napra, amikor megtudta a turnét, így el tudta volna mondani azonnal Youngjae-nek. De nem tudta visszapörgetni az időt, a jelenben ragadt. Már össze volt pakolva és nem csinálhatott semmit, mivel az egész dorm a csomagolással volt elfoglalva.

Párszor felment, hogy megnézze Youngjae elérhető-e, de mint sejtette, nem volt az. Tulajdonképpen, egyik SMS-ére, telefonhívására se reagált. A végén Daehyun rájött, fel kell adnia és teret kell hagyjon neki. Le kell nyugodnia, vagy bármi másra kellett az idő, amire Youngjae-nek szüksége volt a helyzet feldolgozásához. De nem is tudott volna mást mondani a ’bocsánat’-on kívül, amiből Youngjae-nek már elege lett. Talán az volt a legjobb, hogy tartanak egy rövid mosolyszünetet, de ettől függetlenül ugyanolyan rosszul érezte magát Daehyun, amiért itthagyja Youngjae-t, rossz háttérrel.

Pislogás nélkül meredt a laptopjára, ahogy Tumblr-ön görgetett lefelé. Visszagondolt azokra az időkre, amikor megismerte Youngjae-t. Reflexszerűen mosolyodott el, de ez hamar eltűnt, amint ujját végighúzta a száján. Még mindig nem bogozta ki a csók rejtélyét, igazi volt-e, vagy sem. Aznap reggel is ugyanolyan volt Youngjae, nem viselkedett másképp. Teljesen jól érezte magát, a padlón alvás miatti fájdalmaktól való nyafogásokat leszámítva. De Daehyun biztos volt abban, hogy másmilyen lett volna, ha tényleg igaz lett volna az a csók. Semmi nem változott meg rajta. Ugyanolyan volt, mint egyébként, pezsgő és jókedvű.

A kételyek őrjítőek voltak, tudni akarta, de nem hívhatta fel csak úgy Youngjae-t erről, főleg akkor nem, amikor épp meg volt rá sértődve. Megint eszébe jutott, mekkora idióta volt és mentális fejét verte a falhoz. Miért volt ilyen hülye? Már akkor el kellett volna mondania, amikor megtudta.

Hibája nem hagyott benne semmit, csak rettegést és megbánást.

Kopogtak ajtaján, Junhong pedig bekukkantott a szobába, ”Hé, Daehyun, leszaladok a boltba, kell valami?”

”Mindjárt éjfél van,” jelentette ki az egyértelmű tényt.

”Ja,” felelt Junhong, majd gyorsan hozzátette, ”Meg akarom mozgatni a lábaimat kicsit, jöhetsz velem, ha akarsz. A próba vége óta a szobádban gubbasztasz; neked is mozognod kéne.”

Tudta, hogy konkrétan azt kérdezte, hogy ’senki nem akar velem jönni, szóval jönnél te?’, hisz nem kérdezné meg csak úgy Daehyun-t, nem volt benne a személyiségében. Daehyun ránézett, majd a táskáira. Egy séta biztos jót tenne neki. Talán friss levegőre van szüksége, hogy kitisztíthassa a fejét.

”Lehet igazad van,” értett egyet egy gyenge mosollyal, ”Veled megyek.”

Daehyun hagyta, hogy javarészt Junhong beszéljen, miközben a sarki bolt felé tartottak. Attól eltekintve, milyen késő volt, a fiatal fiú szinte úszott az energiában, lehet azért, mert először mennek a városba. Figyelte, ahogy Junhong folyamatosan a kezeivel gesztikulált beszéd közben, majd felébredt a bambulásból, mikor Junhong is ránézett.

”Hmmmm?” Ennyit mondott csak, tudatlanul.

”Azt kérdeztem, hogy szeretnél-e színpadi nevet, ha egyszer debütálsz,” mondta el ismét lelkesen az előbbit Junhong, nem tudván, hogy Daehyun nem is figyelt a mondandójára.

”Oh, öhm, fogalmam sincs,” válaszolt őszintén, nem is gondolkozott ezen sokat, ”Szerintem nem.”

”Én szeretném Zelo-nak hívatni magam,” szögezte le Junhong, ”A Zelo klasszul hangzik, ugye?”

Daehyun lágyan nevetett rajta, ”Ja, tényleg klassz.”

”Jól vagy Daehyun?” kérdezte Junhong, ”Úgy nézel ki, mint aki nem is figyel. Mi a baj? Ideges vagy a holnap miatt?”

Daehyun csupán rápislogott.

”Én kicsit ideges vagyok. Most először repülök a szüleim nélkül. Elég messzire eljutottunk, nem igaz? Csak pár hónap telt el… vagyis nekem pár hónap volt. Gondolom, neked csak néhány hét, mivel eléggé ügyes vagy,” mosolygott Junhong.

”Minden rendben lesz. A többiek majd tesznek róla. Ha nem, megoldom én és összeverek mindenkit, aki nem így gondolja,” mondta Daehyun barátságosan.

Junhong nevetésben tört ki, ”Akkor jól leszek holnap. Nincs miért aggódnom, ha figyelsz rám. De mi van veled? Minden rendben lesz?”

Daehyun Junhong-ra pillantott és lehetett látni az aggodalmat a szemeiben. ”Ja, megleszek. De tudod, hogy ha elsétálsz egy vita után, vagy ha valami hülyeséget csináltál, feldühítesz másokat?”

”Ilyen vagyok a bátyámmal,” magyarázta el Junhong, ”Szerintem még mindig haragszik, amiért elvittem a gördeszkáját, kérdezés nélkül.”

”Valaki mérges rám és az én hibámból. NAGYON rosszul érzem magam, amiért így megyek el, de sajnos nem tehetek semmit.”

Junhong megdörzsölgette az állát, ”Ez a valaki egy barátod?”

”Aha.”

”Akkor nem lesz baj,” felelt magabiztosan Junhong, ”Csak egy kis időre van szükségük. Én és a bátyám rengeteget veszekedünk, de a végén úgy is kibékülünk. Türelmesnek kell lenned, ennyi az egész.”

Daehyun egy pillantást vetett Junhong-ra, meglepődve a szavaktól, amiket kibökött. Azt hitte, hogy Junhong vagy Zelo, vagy bárhogy is akarja magát nevezni, egy szimpla srácnak tűnik. De tulajdonképp nem az a korabeli fiú volt.

Viral Interaction; Huszonharmadik fejezet - Csalódottság

Daehyun letörölte kézfejével a homlokán csillogó verejtéket, a táncterem padlóján ülve. Jongup az oldalán foglalt helyet, míg Junhong leugrott frissítőért. Érezte a mellette pihegő fiatalabb fiú tekintetét magán, de a többiek táncát figyelve ignorálta azt.

”Még mindig nem mondtad el, igaz?” kérdezte Jongup, közben még mindig Daehyun-on legeltette szemeit, ”Holnap megyünk, te is tudsz róla.”

”Nem tudom megtenni, olyan sokáig húztam ezt, dühös lesz, ha most mondom neki,” sóhajtott.

”Akkor lesz dühös, ha nem mondod el neki,” nyomatékosította meg Jongup, ”Miért nem azelőtt említetted, mielőtt a dormba hoztad? Egy egész estéd volt rá.”

”Én megpróbáltam,” mondta Daehyun, reménytelenül, ”El akartam mondani, de közben teljesen másról kezdtünk beszélni, kiment a fejemből. Bármikor felmegyek netre, nagyon korán van, olyankor esélyem se lett volna.”

”Használhatatlan vagy,” mordult rá Jongup.

”Most miért vagy rám mérges?”

Jongup összefonta a karjait maga előtt, nekitámaszkodva a mögötte lévő tükörnek, ”Te hogy éreznéd magad, ha a barátod elmenne és te nem is tudsz erről? Össze kell szedned magad. Nem fog berágni rád, nem nyaralni mész. Dolgozni.”

”Ez igaz, de…”

”De mi?” ismételte Jongup.

”Szörnyen érzem magam, amiért elutazok. Rengetegszer kisegített már és nem tudunk csak úgy találkozgatni, ha nem vagyok Szöulban. Olyan, mintha magára hagynám.”

Jongup idegesen felmorgott, ”Most nem az a lényeg, hogy te hogy érzel. Itt most ő a fontos. Mitől lenne másabb? Napokkal ezelőtt beszéltél vele utoljára, nem tök ugyanaz? Csak menj és hívd fel, vagy bármi. Most.”

”De szerintem –”

”Ne mentegetőzz, hanem csináld!” utasította Jongup.

”Nem hiszem el, hogy neked engedelmeskedek,” motyogta magának, majd a kijárathoz ment, amire Jongup mutatott szigorúan.

Daehyun felsóhajtott és kivonszolta magát a teremből. Azt hitte, Youngjae vacsorázik, mivel eléggé kezdett esteledni, de tisztában volt vele, hogy simán arrébb tolja azt, hogyha Daehyun-ról volt szó. De nem ezért kerülte a beszélgetést Youngjae-vel. Az igaz, hogy egy részben bűntudata volt, amiért elmegy Szöulból, de nem ez volt a legfőbb ok.

Kivette a zsebében megpihent mobiltelefonját, s a mosolygós Youngjae-ről készült képet figyelte egy darabig, majd végre rányomott hüvelykujjával a ’hívás’ gombra. Próbált összeszedni mindent azzal az estével kapcsolatban.

Arról az estéről, amiben beengedte volna Youngjae-t az ágyába, nem csak jó modorból, hanem azért is, mert ő a beteg. Meg az orvosok eléggé kiborultak volna, ha megtudják, hogy Youngjae a hideg, kemény földön aludt. De Youngjae nagyon makacs ember volt, ha valamit egyszer elutasított, semmitől nem gondolná meg magát.

Hiába Daehyun üres érvei, nem akarta elfoglalni az ágyat, inkább aludt volna a padlón. Minél inkább veszekedni akart erről, annál erőteljesebb lett barátja hangja, szóval beadta a derekát. Megengedte neki, hogy ő a földön, míg Daehyun a saját ágyában aludjon. Egész éjjel csevegtek, próbálva olyan halkan beszélni, hogy ne keltsék fel a másik szobában alvókat, majd észrevette, hogy lement makacs barátjához, a földre.

Youngjae nem kérte meg erre, ő akarta, mert… nos, maga sem tudta, miért is. Azt tippelte, hogy nem szerette volna Youngjae-t szenvedni látni a durva földön való alvás miatt, szenved akkor vele. Mintha egy fejben leforgott, közös megállapodás lett volna, ha az egyik kínlódik, inkább együtt tegyék.

De nem ezért kerülte őt. Nem, nem ezért akart egy kis időt külön.

Valakit ilyen közel engedni magához fizikailag és mentálisan is különös érzés volt. Nem kényelmetlen, furcsa, mivel nem szeretett közeledni. Embernek érezte magát. Senkivel nem ápolt még ilyen szoros kapcsolatot. Még az iskolai ’barátaival’ sem, akik gyerekkora óta ismerték Daehyun-t. Viszont ez egyáltalán nem zaklatta fel a fiút.

Akkor történt, amikor az álmok világába távozott volna épp. Egy kellemes, szeretetteljes ölelkezésbe csöppent, amit azonnal szívesen fogadott el. Leszorította a szemeit, azt hitte, hogy ez elpusztítja őt, de még mindig nem fogta fel, biztos csak álmodta.

”Daehyun?” suttogta Youngjae.

Daehyun nem válaszolt, nem tudott, túl fáradt volt, nem csak ehhez, hanem el is szorult a torka, ez pedig megakadályozta mindenféle hang kiadásában. Csak lassú, egyenletes lélegzetei töltötték meg a szoba csendjét, amik a száján távoztak. Susogó hangok jöttek ki a takaró alól, s érezte, ahogy valami megsimogatja ajkai hegyét, valami meleg, levegős. Ki akarta nyitni szemeit, de nem tudta ezt megtenni. Mintha átvették volna az irányítást. Az ajkán uralkodó csiklandós érzés egy új érzékké, úgy érzéssé vált; ahogy puha ajkak ízlelik meg az övéit.

Csak egy szerény kis csók volt, amiről hirtelen nem tudta, hogy álom vagy valóság. Mikor végre fel tudta nyitni pilláit, Youngjae-re nézett. Le voltak csukva a szemei, szemhéjain látszott, ahogy szemgolyói ide-oda cikáznak, ami azt jelentette, hogy aludt, ez pedig teljesen összezavarta Daehyun-t.

Ezért szakította meg a kapcsolatot Youngjae-vel. Nem tudta megkülönböztetni a valódit a fikciótól. Kínos lenne rákérdezni nála. Mi van, ha meg se történt, csak egy csalóka álom volt? Youngjae biztos halálának napjáig cseszegetné ezzel. De ha tényleg igaz volt? Akkor mit fog csinálni? Fogalma se volt róla, hogy Youngjae tud-e erről. Nem tudta, hogy Youngjae csinálta-e. De hogy Youngjae nem üzengetett neki se Facebook-on, se Tumblr-ön, egy eléggé egyértelmű jel volt arra, ő is kerüli társát. Vagyis, erre gondolt próbán, de aztán meggondolta magát, lehet csak szimplán elfoglalt. Lehet az utóbbi pár napot a családjával töltötte. Bárhogyan is, fel kellett hívnia, különben Jongup a puszta kezeivel fogja őt megfojtani.

Egy nehéz sóhajjal hívta Youngjae-t.

Először nem vette fel, de másodjára egy félholt hang szólalt meg a vonal másik feléről, ”Daehyun?”

”Jól vagy?” érdeklődött, szinte azonnal, ”Úgy hangzol, mintha haldokolnál.”

Hallotta Youngjae rekedtes kuncogását, ”Kösz, hogy felébresztettél. Meg elment a hangom a koncerti sikítozás miatt. Csak mostanában szereztem vissza.”

Hallgatta Youngjae lélegzését, ameddig elgondolkozott a helyes szavakon, de a csendet maga Youngjae törte meg.

”Mi újság? Nem szoktál sűrűn felhívni,” kérdezte.

”Én, öh, tudod, hogy milyen állásban dolgozok a TS-nél, ugye?” kérdezett ő is, ostobán.

”Igen.”

”Elutazok a seniorokkal néhány hétre. Nem hiszem, hogy fel fogok lépni, vagy ilyesmi, csak nézni fogom a hivatalos táncosokat, de ja, mindenki velük megy.”

Habár nem látta akkor Youngjae-t, tudta, hogy elmosolyodott, majd nyúzott hanggal reagálta le a hírt, ”Ez tök jó. Jó tapasztalat lesz a jövődre nézve.”

”Ja,” felelt Daehyun, elhalkuló hanggal.

”De?”

Visszafojtotta a lélegzetét, miközben folytatta, ”De holnap megyek.”

Egy pillanatnyi csend fogadta a másik oldalról, Youngjae a végén rekedten felkiáltott, ”Tessék?”

”Tudom. Hamarabb kellett volna mondanom. Nem kellett volna ilyen sokáig magamban tartanom. Sajnálom. Bármikor láttalak, elfelejtettem. Elkezdtünk terelni a dolgot, ezért kiment a fejemből. Meg bármikor bejelentkeztem, te nem voltál fent. Biztos azért, mert kora reggel tettem, de kérlek, ne haragudj rám.”

Youngjae nem mondott semmit, csendben maradt, amitől Daehyun jobban bepánikolt. Inkább eltűrte volna, hogy kiabáljon vele, minthogy némasággal méltassa.

”Youngjae?”

”Mit akarsz még mondani?” csattant fel elhaló hanggal, azonban sokkal agresszívabban, mint azelőtt.

”Nem tudom. Nem is akarok menni. Inkább maradnék, de muszáj mennem,” mormogta Daehyun, reményét vesztve, ”Azóta szarul érzem magam, mióta megtudtam.”

”Mikor volt ez?”

”Valamikor a múlt héten –” válaszolt, de félbeszakították azzal, hogy rácsapták a telefont.

Viral Interaction; Huszonkettedik fejezet - Harcos

”Mennyire volt jó?” Youngjae szinte kiabált a buszon, ami Daehyun dormja felé vitte őket, ”Megmondtam, hogy fantasztikus!”

Daehyun megforgatta a szemeit, miközben Youngjae folyamatosan Jepp-ről hencegett, s ő ugyebár a rajongója volt, de Jepp lehetett volna Youngjae szenvedélye is akár. Csak is azért ment el, mert barátja akarta.

”Aish,” sziszegett Youngjae, ”Milyen nyugodt tudsz lenni egy ilyen után!”

”Mert elég az, hogy az egyikünk kisikítja a lelkét örömében,” kuncogott Daehyun, majd megérkeztek a megállójukhoz, ”Gyere, megjöttünk.”

Nem akarta elmondani az igazságot Youngjae-nek, vagyis még nem. Nem tudta, hogyan kéne elmesélnie, hosszabb időre távol lesz, de mindenképp meg fogja tenni. Meg fogja tenni, amikor meglesz a kedvező alkalom. Ettől függetlenül ugyanúgy ette őt a bűntudat.

Előre engedte Youngjae-t a lépcsőknél, közben olyan csendben voltak, amennyire csak tudtak.  Senki nem akarta felébreszteni az egész épületet. Tulajdonképpen, Daehyunnak fogalma se volt, hogy hozhat-e vendégeket, de senkinél nem kérdezhetett rá, hogy tilos-e. Amúgy is, már késő volt meg Youngjae is ott volt, szóval bármilyen büntetést szívesen elfogadott volna.

”Wow, szóval ez a dormod,” suttogta Youngjae, miközben elosontak a kanapén alvó Jongup mellett, aki előtt be volt kapcsolva a TV. Mondta Daehyunnak, hogy nem szeret magában aludni, ezért gyakran eldőlt a díványon, bekapcsolta a televíziót, így végre álomba tudott szenderülni. Azt is említette, hogy zajra van szüksége az alváshoz, mindegy milyen, kellett neki. Daehyun ajánlotta, hogy hallgasson zenét az iPod-ján, viszont úgy nem tud szundítani, ha valami van a fülében.

”Shhh,” csendesítette le Daehyun, miközben kikapcsolta a készüléket és Youngjae-t a szobájába küldte.

”Nincs is olyan sok,” jelentette ki Jae, miután Dae becsukta ajtaját.

”Mi nincs olyan sok?” kérdezte.

”Emelet,” ült le a fiatalabb barátjának ágyára, felnézett rá, úgy magyarázott, ”Emlékszem, panaszkodtál mennyi van, aztán összesen csak négyet mentünk fel.”

Daehyun kinyitva a szekrényét kezdett váltóruhát keresni Youngjae-nek, mivel úgy gondolta, hogy hoz magával, vagy akár a zsebében tárolja a pizsamáját, de hát, nem így lett, ”Azért nem tűnt olyan soknak, mert a liftet használtuk, mert már működik. De ha nagyon akarsz, futhatsz egy kört fel-le.”

Youngjae elhúzta a száját, s nézte, ahogy Daehyun átnézi a cuccait, ”Ha tudtam volna, hogy alszanak a kanapén, nem jövök át aludni.”

Egy mosoly jelent meg Daehyun arcán, ”Ja, ő Jongup. Nem tud aludni, ha nem szól semmi, szóval minden este a kimegy a nappaliba. Egyébként az ágyamban alszol.”

”És akkor te hol fogsz?” kérdezte kíváncsian Youngjae, Daehyun pedig egy pár zoknit meg egy pólót vett ki neki. Az ágy egyszemélyes volt, nem tudták volna annyira összepréselni magukat, hogy elférjenek, csak akkor, ha egymásra tehénkednek.

”A földön,” mondta egyszerűen, ”Mikor kisebb voltam, a szüleim és én rengeteget jártunk kempingezni, szóval a földön alvás nem okoz problémát.”

Átvette tőle Youngjae a ruhadarabokat és hitetlenül nézett Daehyun-ra, amiért ilyen szörnyen hazudott.

”Csak öltözz át; kimegyek inni. Te kérsz valamit?”

”Megvagyok,” mosolygott rá válaszolva, ezért Daehyun kapva az alkalmon kisprintelt a hálóból.

Átment a konyhába, megragadott egy üveg vizet a hűtőből, s a magányt kihasználva kezdett el gondolkodni. El akarta mondani Youngjae-nek a turnézást. A nagyobbakkal még ő beszélte meg, hogy velük szeretne menni. Youngjae biztos megértené, nem is lenne dühös, de Daehyunnak még mindig bűntudata volt. Úgy érezte, magára fogja hagyni barátját, habár Youngjae nem így gondolná.

Ivott egy kortyot s érezte a jeges, hideg érzést a torkában végigszaladni. El fogja mondani neki, amint visszament. Kénytelen lesz. Tudnia kell Youngjae-nek, valamikor úgy is kitudódna, jobb előbb, mint később.

Daehyun visszabaktatott a szobájába, s amikor benyitott, egy pillanatra láthatta Youngjae csupasz hátát. Kis időtartam volt, de elegendő volt az észrevételhez, mennyire más az övéhez képest. Nem volt semmi hibátlan, tejfehérségű bőrén, míg a sajátját tömérdeknyi heg borította. Csendben behajtotta az ajtót, azt a látszatot keltve, nem látott semmit.

De nem volt jó színész; Youngjae-nek olyan volt, mint egy nyitott könyv. ”Baj van?” kérdezte könnyedén.

Megcsóválta a fejét, letette a vizet az éjjeliszekrényre, ”Semmiség,” válaszolt, a fejében meg lekevert magának egy pofont; nem, ez nem ’semmiség’, igenis volt mondanivalója. Youngjae-re nézett, készen állva az utazás elmondására, azonban mikor megtette volna, észrevette, ahogy Youngjae a homlokát ráncolja.

Mielőtt megkérdezhette volna, miért ideges, beelőzték, ”Úgy nézel rám, mintha beteg lennék.”

’De hát az is vagy,’ reagált volna, de nem tudta, hogy mit mondjon ehelyett. Inkább értetlenül nézett rá, ”Hogy érted?”

Youngjae nagyot fújtatott és összefonta a karjait, mogorva tekintettel kisérve, ”Ez az arc. Állandóan így néznek rám. Erről az arcról tökéletesen lesüt a szánalom.”

”Nem, dehogy, nem erről van szó,” mentegetőzött Daehyun, ”Nem szánakozok rajtad.”

”Ismerem ezt az arckifejezést, Daehyun, nem kell hazudnod,” sóhajtott Youngjae, s ez a hang egyenesen mellkason szúrta Daehyun-t. A másik súlyos sóhaja az egész életén át kísérő frusztrációt fogta közre és olyan volt nehéz volt, mint egy gödörbe dobott holttest. Ilyen súly ülepedett meg Daehyun gyomrában.

”Nem, nem neked szántam,” folytatta.

”Nem? Akkor kinek?” csattant fel Youngjae félhangosan, ”Senki más nincs idebent.”

Sose látta még ilyennek Youngjae-t; ilyen védekezőnek, ilyen mérgesnek. Sose mutatta ki, milyen néma szenvedésen ment keresztül. Persze, őt nem bántotta fizikailag a saját apja, nem volt olyan önkritikája, hogy elzárja magát a világtól, de legbelül, Youngjae a saját démonjaival harcolt. Nem akarta, hogy olyan miatt alacsonyítsák le őt, amit nem szégyellt.

”Magamon szánakozok,” Daehyun félig motyogott, miután végre visszaszerezte a hangját.

Youngjae durva nézése azonnal ellágyult, gyengéddé és kedvessé vált. Némán várakozott a folytatásra.

”Csak gondolkoztam…” hallgatott el egy pillanatra és félig azt hitte, hogy Youngjae sürgetni fogja, de nem történt így. Türelmesen várta, ameddig Daehyun összeszedi a gondolatait. ”…Csak töprengtem, milyen tökéletes a bőröd. Nem olyan, mint az enyém. Megtennék bármit, hogy ilyen legyek, ilyen hibátlan.”

Youngjae gyengén rámosolygott, ”Nem vagyok hibátlan, Daehyun. Senki se az. Csak páran jól tudnak rejtegetni dolgokat.”

”De a bőröd –”

”Se hibátlan,” szólt közbe kedvesen, ”Te úgy gondolod, de nem az. Emberből vagyok, te is emberből vagy, egyikünk sem tökéletes.”

Daehyun megállt egy kicsit, hagyta, hogy megülepedjenek benne az előbbi szavak, utána kérdezett csak, ”Leülnél nekem, kérlek?”

Youngjae-t nem kellet kétszer kérni, helyet foglalt az ágyon, várva Daehyunra, hogy enyhítsen kíváncsiságán. Daehyun még senkinek se mutatta meg testét. A ronda sebek örökre üldözni fogják őt és a bőrét, akár a szellemek. Mindennél jobban szégyellte őket. Látványuktól rosszul lett; mindig gyorsan zuhanyozott le, nem akart ismét önsajnálatot érezni miattuk.

Megfordult, így Youngjae a hátával szemezett, s alsóajkába harapott. Nem tudta, miért is csinálta ezt, élhetett volna tovább úgy, hogy senkinek nem mutatja meg magát, de volt valami Youngjae-ben, ami kényszerítette erre; hogy elmondja minden titkát, hogy teljes, halhatatlan bizalmat adjon át neki.

Vett egy mély levegőt, ahogy leszedte magáról felsőjét, így megmutatva meztelen hátát Youngjae-nek. Várta, hogy hangot adjon megilletődésének, vagy hogy nevessen, vagy hogy csináljon valamit, de csendben maradt. Nem voltak nagyon feltűnő hegek; a fájdalom halk sutyorgásai voltak, amik anno Daehyunnak nekirontottak. Az egyik fele jobban meg akarta vele ezeket ismertetni, a másiknak viszont olyan volt ez, mintha egy nyílt sebet mutogatni a világnak.

”Szabad?” kérdezte Youngjae gyengéden, kinyújtva feléje egyik karját.

Daehyun bólintott és egy lépéssel közelebb ment hozzá, s megérezte Youngjae ujjait, amik végigszántottak az egyik nyomon. Erősebben harapdálta a száját, visszafojtva a sírást, nem sírhatott, soha nem akart Youngjae előtt. Neki ezer és egy oka volt rá, de soha nem sírt. Borzongás futott végig a gerincén Youngjae ujjának hűvösségétől, ami forró bőrét simogatta.

”Csúnyák,” szólalt meg végre Daehyun.

Egy nyugodt morgás hallatszódott mögüle, majd Youngjae kezeit Daehyun csípőjére rakta és maga felé forgatta a fiút. A sors egy-egy kibaszásának érezte mindegyik sebét és ahelyett, hogy bírálva vagy kigúnyolva érezte volna magát, egy mázsás kő gördült le a szívéről. Megosztva ezt a terhes mással, átadva egy falatot fájdalmából, olyannak hatott, mintha egy részben megtisztult volna.

Lenézett Youngjae-re, s szemeit figyelte, amik előtte végigtanulmányoztak minden hibát testén és várta, hogy megszólaljon.

”Majdnem minden varratot láttam rajtad, Daehyun,” suttogta Youngjae, közben szemei csillogva figyelték Daehyun-t. Megfogta a kezét és lehúzta őt, a térdeire, így egy magasságban lettek. ”Nem látok bennük semmi csúnyát.”

Zokogás érződött Daehyun torkában, megtörte a szemkontaktust. Nem akarta hallani, hogy ’gyönyörűek’, nem azok. A hegek, amik egy nőn maradnak szülés után, amik egy életmentő műtét után hagynak nyomot; azok gyönyörűek; azok egy új élet kezdetét mutatják. A vele történtek utáni varasodások egyáltalán nem voltak szépek, soha nem is lesznek azok.

”Tudod, mit látok, Daehyun?” kérdezte Youngjae, még mindig őt nézve.

Daehyun sóhajtott, végül visszapillantott rá, mivel Youngjae úgy se folytatta volna, ameddig ezt meg nem teszi, majd ennyit nyögött ki, megakadó hanggal, ”Mit?”

”Egy harcost,” mondta egyértelműen Youngjae, ”Olyasvalakit látok, aki soha nem futamodott meg. Egy igazi harcost látok. Menekülhettél volna, véget vethettél volna az egésznek, de nem tetted. Tovább küzdöttél, és ez,” simította meg az egyik ottmaradt heget, amitől Daehyun megremegett, ”Ez is csak egy bizonyíték arra, mennyire erős vagy.”

Daehyun összeszorította a szemeit, nem tudott ránézni Youngjae-re, attól félve, hogy összetör és sírni kezd. Érezte, ahogy barátja összeérinti a homlokukat és érezte leheletét, ami arcát csiklandozta, s egyikük se mondott egy árva szót se.

Egy könnycsepp égette mellkasát, ami nem az övé volt, Youngjae-é, ő azonban meg se szólalt. Nem akarta megtörni a csendet; nem akarta elrontani a pillanatot.

Nagyon finoman, mintha minden millió darabjára zúzódna épp, Youngjae ezt suttogta, ”Köszönöm, amiért ilyen erős vagy.”

Viral Interaction; Huszonegyedik fejezet - Koncert

 

Jongup sóhajtott, amint Daehyun felvette a kabátját, ”Biztos kihagyod a vacsorát? A kedvencedet csináljuk.”

Leellenőrizte zsebeit, minden megvan-e, majd egy jóindulatú mosollyal válaszolt, ”Biztos. Túl sokszor segített már nekem Youngjae és régóta el akart menni erre a koncertre.”

”Ah, oké,” mondta Jongup, majd óvatosan hozzátette, ”Tudja, hogy a seniorokkal elutazol?”

Nem válaszolt, ameddig az ajtóhoz nem ért. El akarta már mondani Youngjae-nek, de valamikor képtelen volt rá, vagy mikor felhozta volna, Youngjae újra nevetni kezdett. Nem akarta lerombolni ezeket a csodás pillanatokat. Már első dolga lett volna, hogy tudósítsa, de látván Youngjae ragályos mosolyát, nem tudta megtenni. A megfelelő pillanatra várt.

Jongup-hoz fordult, aki ez egyik legjobb barátja a dormból, s vállat rántott, ”Tudja, hogy velük dolgozok.”

”De azt is tudja, hogy el is mész velük, hónapokra?” kérdezték tőle.

Daehyun egyenesen ennyit mondott, ”Szerintem ma este elmondom.”

”Pár nap múlva megyünk, joga van tudni.”

”Tudom,” motyogta, amint elhagyta a dormot.

”Vigyázz magadra, Daehyun,” kiáltott utána Jongup, de addigra a másik eltűnt a távolban.

Daehyun olyan emberekkel volt egy szoros légtérben, akiket nem ismert. Hiába volt a közelében Youngjae, legszívesebben félrelökött volna mindenkit és felszívódott volna a környékről. Totális ismeretlenek között összenyomva lenni nem volt a legjobb szórakozás, de a sok emberből áradó energia pezsdítő volt. Remélte, hogy egy nap ugyanilyen élénken és lelkesen állhat a nagyközönség elé.

Kezek szorongatták meg a vállát, majd szembenézett Youngjae boldog mosolyával. Egész este vigyorgott. Daehyun azt hitte, hogy meg fog fájdulni az arca ettől, de Youngjae-t látszólag nem zavarta, ugyanúgy ragyogott.

”Hogy érzed magad?” kiáltotta Youngjae, túlordítva a zajt.

Daehyun felnevetett, ”Ezt nem nekem kéne tőled kérdeznem?”

Youngjae jobban odahajolt, megtámasztotta állát Daehyun vállán, s csipkelődve mondta az egyik fülébe, ”Nem én nézek ki úgy, mint aki mindjárt kidől.”

Daehyun egy unott pillantással felelt, ”Jól vagyok, csak kezdet kialvatlanná válni; ennyi.”

Amint Youngjae válaszolt volna, a fények leoltódtak, a tömeg pedig ezzel egy huzamban hördült fel. Viszont amikor a háttérben szóló zene elnémult, mindenki más is így tett, kísérteties csendet hagyva.

”Wassap?!” szólalt meg egy mély hang  a sötét színpadról.

Szinte azonnal válaszolt a tömeg, heves őrjöngéssel. Daehyun érezte, ahogy Youngjae ujjai a vállába mélyednek miközben fel-le ugrált az izgalomtól. Daehyun tudta, hogy Youngjae amúgy se leghalkabb személy, viszont a hangja milliószor hangosabb, ha Jepp-ről volt szó. Felnézett a színpadra, ahogy a szmogos reflektorok megvilágították azt, követvén Jepp Blackman mozgását, aki tipikus bő ruhákat és sapkát hordott.

Daehyun folyamatosan nézte a férfit, nem figyelve a rajongói hangoskodására; megfigyelte hogy Jepp uralja a színteret. Ha csak egy szót mondott, az is elég volt ahhoz, hogy mindenki megőrüljön. Magabiztossága és karizmája konkrétan szivárgott belőle és az egész gyülekezetet az ujjai köré csavarta.

”Jól érzitek magatokat?” kérdezte, mire mindenki sikított, válasz gyanánt.

”Nem hallom, ” ingerelte a tömeget, vaskos ajkai ördögi vigyort formáltak, ”Gyerünk, keltsünk zajt!”

Az emberáradat egyre hangosabb lett, mikor Jepp egy pillanatra hátat fordított. A DJ-re mutatott, aki a színpad sarkában munkálkodott és Jepp irányította; el kezdte játszani Jepp egyik legismertebb számának ritmikus ütemét.

Daehyun azt az embert bámulta, aki az álmának élt. Ő ugyan nem akart rappelni, de mindenképp fel akart lépni, fent szeretett volna lenni a színpadon. Tudni akarta, milyen énekelni egy tengernyi rajongó előtt, akik a helyükön tornyosulnak fel, vagy esetlegesen lábujjhegyen nyújtózkodnak, csak azért, hogy láthassák őt. Ezért töltött el fájdalmakkal teli órákat táncok gyakorlásával, énekléssel és mindemellett komoly tanulással, így próbálva nem csalódást okozva őseinek.

Egy nap Daehyun a színen lesz, minden szempár minden mozdulatát inni fogja, de most ő élvezi a műsort. Vagy legalábbis úgy tesz, ahogy Youngjae még mindig vállát szorította.

Viral Interaction; Huszadik fejezet - Tervek

YJ:
> mi volt a legizgalmasabb dolog ami valaha történt veled az életben?

DH:
> öhhhh gondolom az hogy szöulba jöttem
> miért?

YJ:
> kaptam egy történetírós feladatot és semmi ötletem nincs hozzá

DH:
> neked nem kéne tele lenned kreatív dolgokkal?
> olvastam valahol hogy minél több játékkal játszol annál kreatívabb leszel

YJ
> hol olvastál te ilyet? O_o

DH:
> nemtom lehet csak beképzeltem LOL

YJ:
> ehh később megcsinálom
> úgy se olyan sürgős

DH:
> LOL
> neked mi volt a legizgalmasabb dolog eddig az életedben?

YJ:
> egyszer lebirkóztam egy medvét

DH:
> =_=

YJ:
> LOL oké oké
> hmmm a legizgalmasabb történés az életemben
> talán a jepp koncert
> ohhhh ha már jepp

DH:
> ohhhhh megint kezdődik LOL

YJ:
> LOL fogd be
> szóval gondolkodtam hogy a koncert után ott aludhatnék nálad
> nem hiszem hogy a kórház olyan későn beengedne LOL

DH:
> és mi van ha nemet mondok?

YJ:
> akkor gondolom hazamegyek

DH:
> LMAO inkább megkeresnéd a dormot és vérrel felírnád a falra hogy MEG FOGLAK ÖLNI DAEHYUN
> a TS nem örülne neki
> semmi nem szedi le a vért a falról

YJ:
> LOL
> OMG daehyun-ah kifesthetnénk egymás körmét
> megcsinálhatnánk egymás haját
> csinálhatnánk smore-t*

DH:
> youngjae kérek

YJ:
> túl messzire mentem, vagy

DH:
> nem, elfelejtetted a legfontosabbat
> arcmaszkok

YJ:
> ohhhh hát persze
> hogy lehettem ilyen hülye

*Smore: Egy híres tábortűzi csemege, ami az Egyesült Államokban és Kanadában elterjedt. Konkrétan pirított pillecukor és olvasztott csokoládé két  graham keksz (híres amerikai keksz) között.