Viral Interaction; Harmincegyedik fejezet - Túlélni

Daehyun az ágyában feküdt, a busani ágyában. A szülei, mint várta, csalódottak voltak, hogy azt is feladta, amit annyira kitartóan akart csinálni. Mint várta, az apja addig verte, ameddig ismét tele nem lett zúzódásokkal és a szobájába vonult, hogy sebeit nyalogathassa. De valami történt, míg pépesre nem verték őt; észrevette, hogy tud mást is érezni a csalódottságon kívül. Érzi a fájdalmat.

Maga elé tartotta alkarját és végigsimított egyenletes bőrén. Egyszerű lett volna megragadni az ollót a fürdőből. Egyszerű lett volna felidézni a fájdalmat. A keserűség nem az volt, amit ünnepelt, de olyasvalami volt, ami érezni tudott.  Ezt akarta csak, hogy érezhessen valamit a Youngjae miatti csalódottságon kívül.

Kikelt az ágyából és átment remegő lábakkal a fürdőszobába. Hallotta, ahogy apja a TV-t nézve nagyban kacag, míg az anyja valamilyen vacsorához hasonlíthatót készített lent a konyhában. Mivel mindkettejük elfoglalt volt, úgy döntött, kihasználja ezt az alkalmat. Nem az, hogy a szülei meg akarták volna állítani abban, hogy kárt tegyen magában, egyébként se vennék észre a sok heg miatt, ami testén volt, de nem tetszett volna nekik, ha kárt tesz a tiszta fürdőben. De ez nem érdekelte Daehyun-t; érezni akart valamit, valamit, amit irányíthat.

Bezárta magát és egy gyors pillantást vett magáról a tükörben. Ugyanolyan volt, mint azelőtt, azzal a különbséggel, hogy elvesztett valamit. A lelkét.

Levette a felsőjét, nem akarta összevérezni és arrébb dobta. Megragadta az ollót a fiókból és egy babáéhoz hasonló tapintású és kinézetű bőréhez helyezte. Csak le kellett nyomnia és végig kellett húznia a húsban. Legalább végre érezhetne valamit.

Amint egy kis nyomást fejtett a pengére, meglátta az egyik hasán lévő varasodást, ahogy a pengében visszatükröződött. Végighúzta az ujját a kísérteties nyomon.

”Tudod, mit látok, Daehyun?” csendült fel Youngjae hangja a fejében, ”Egy harcost. Olyasvalakit látok, aki soha nem futamodott meg. Egy igazi harcost látok, és ez,” simogatott meg maga egy elhalványult sebet, ”Ez is csak egy bizonyíték arra, mennyire erős vagy.”

Eldobta az ollót és lezuhant a hideg csempére. Hajába túrt és jól meghúzta azt, amikor egy jó mennyiséget megfogott. Egy állatias vonyítást csúszott ki ajkai közül, majd arcát térdeibe temette, keservesen zokogni kezdett. Youngjae annyi mindent megtett érte, segített neki felnőni, de most, hogy elvesztette, nem tudta tovább hurcolni magát. Daehyun önpusztítóvá vált és összetört mindent, amit Youngjae vért izzadva felépített benne.

Nem tudta, mennyi ideig maradt a fürdőszobapadlón, de felkelt, mikor elkezdett reszketni. Visszavette magára a pólóját és visszament a szobájába, rosszabbul érezve magát az előbbinél.

Az, hogy visszament Busanba, több sebet ejtett benne, mint bármi más. Mikor kint sétált, érezte a tenger sós illatát a levegőben, ami Youngjae vágyára emlékeztette.

Mindig is menni akartam a tengerpartra.

Várta, hogy meglátogathassa Daehyun-t Busanban, amikor végre meggyógyult, de ez nem fog megtörténni. Youngjae minden álma és kívánsága semmissé vált. Szavakká lettek, szavak, amik biztosan azért ejtődtek ki a száján, hogy Daehyun ne aggódhasson miatta, ami a végén teljesen másképp lett.

Daehyun megragadta a telefonját és szemeinek tükörképét kezdte figyelni. A történtek után észrevette, hogy egyre többször és gyakrabban nézegette őket. A szem a lélek tükre. Nos, rájöttem, hogy az a legszebb része az embereknek, mondta egyszer neki Youngjae, szóval ez volt a fejlövése. Annyira látni akarta azt a buzgó lelket bennük, ami valamikor még ott volt, de minél többször kereste és minél többet gondolkodott, rájött, hogy tényleg ott volt, de mostanra örökre felszívódott.

Miközben még mindig a képernyőén keresztül bámulta tekintetét, egy ismeretlen szám jelent meg rajta. Megzavarodva nézte, telefonja pedig tovább csörgött a kezében.

”Halló?” szólt bele sokkal nyersebb és erőtlenebb hangon, mint eddig valaha.

”Esküszöm kémként vagy FBI munkásként kéne munkát keresnem. Tudod milyen nehéz téged levadászni?” Himchan szokásos durva hangja morgott bele a kagylóba.

”Himchan?” Daehyun csak ennyit mondott.

”Így van,” vakkantott fel magabiztosan, ”Hét embert kellett felhívnom, míg végre megtudtam a számodat. Miért nincs a gyakornokoknak telefonja? Egyszerűbb lett volna az egész, ha felhívok párat, akinek megvan a telefonszámod és megadná nekem, de egyiküknek sincs mobilja.”

”Ja, majdnem mindenki odaadta a telefonját, amikor felvették őket. Nem szükséges, de néhányuk zavaró tényezőnek gondolta,” magyarázta melankolikusan Daehyun.

”Oh, nos, ez csak még jobban megnehezíti a dolgom. Amúgy, segítettem Youngjae szüleinek kitakarítani a szobáját…mivel senkinek nem volt szíve hozzá…de találtam pár cuccot, amit gondoltam, neked adok.”

”Oké.”

Hosszas csend következett.

”…Szóval, ugyebár FBI ügynök módjára megszereztem a számod, de nagyon jó lenne, ha elmondanád, vagy elküldenéd a címed, ahova feladhatom a dolgokat.”

”Jó, majd elküldöm a címem.”

Még egy kis csend keletkezett köztük, majd Himchan végre megtörte azt, ”Daehyun, jól vagy?”

”Én … túlélek.”

Viral Interaction; Harmincadik fejezet - Erősnek maradni

Végignézni, ahogy egy édesanya és egy édesapa elveszti a saját gyerekét volt az egyik legszívszorítóbb látvány, amit Daehyun valaha látott. A kisfiuk kicsúszott a kezeik közül, amikor semmit nem tettek, csak próbálták őt segíteni, amennyire csak tudták. Szinte hallotta, ahogy Youngjae apjának visszatartott könnyei ordítanak. Próbálta őket irányítani, miközben összetört feleségét vigasztalta. A gyötrelemtől jött felzokogások anyjától szíven szúrták Daehyun-t. Viszont biztosan tudták, hogy ez is el fog következni, pont Youngjae szülei tudhatták biztosra.

Valami a szülők szemeiben, valami, ahogy gyászoltak, azt súgta, hogy nem tudták. Meg volt a biztos pontjuk, hogy Youngjae jobban lesz, hittek abban, amit Youngjae mondott nekik és ez egyre jobban fokozta a fájdalmat. A drága gyermekük örökre elment és nem maradt számukra semmi a házban, csak ők ketten. Daehyun figyelte, ahogy Youngjae apja átkarolja feleségét és ahogy együtt gyászoltak. S mikor Daehyun körbenézett, neki kije van, nem talált senkit. Teljesen egyedül volt a világban és nem gondolta, hogy valaha valakihez közel fog újra kerülni ezután.

Csak Youngjae volt neki.

Daehyun felmondott a TS Entertainment-nél. Senki nem tudta, hogy ez el fog jönni, de megtette, és az első géppel visszarepült Szöulba, így tudva örök búcsút mondani Youngjae-től. Nem kellett volna ezt tennie, mondhatta volna a feletteseinek, hogy csak egy barátja temetésére ment, de ezt nem tudta megtenni. Amilyen hülyén hangzott, nem tudta elfogadni, hogy Youngjae tényleg elment. De amúgy sem tudott volna többet énekelni, eltűnt a szenvedélye, ahogy a barátja is. Amikor énekelni próbált, visszagondolt azokra a napokra, amikor Youngjae-nek énekelt, hogy elaludhasson, miközben mérföldekre voltak egymástól. Ezek az emlékek kínozták a testét, a torka pedig elszorult, így elvesztve tehetségét.

Nem volt értelme tovább ott maradni a TS-nél, amikor az énekhez való ösztönzése egyszerűen elhalt. A szenvedélye, a tüze, a vezetője eltűnt.

Daehyun végigülte a ceremóniát úgy, hogy ölében remegő kezeit figyelte egyfolytában. Nem akart senkire se ránézni, és nem mert odanézni a koporsóra se, attól félve, hogy milyen érzések támadnák meg a látványától. Senki nem nyugtatta és pontosan ezt szerette volna. Egyedül akart lenni, mivel amúgy is az volt a világban.

Épp el akart menni, vissza a dormba, hogy összepakolhassa a cuccait és hogy visszautazhasson Busanba, amikor két figura tűnt fel neki. Mindkét férfi fekete öltönyt viselt, mint mindenki más, de ők épp szorosan ölelték egymást. Mikor elváltak az egyikük mély hangon motyogott valamit a másiknak és ott is hagyta az illetőt. Daehyun végignézte a férfit ahogy lemegy az autójához és elhajt. Még mindig háttal állt Daehyunnak a másik ember, de volt egy érzése, hogy ismeri őt.

”Szóval mégis csak eljöttél,” morgott a recés hangja a férfinak, sokkal mélyebbnek hangozva a megszokottnál.

Daehyun megközelítette őt, Himchan-t és melléje állt. Összefonta karjait, miközben Himchan letörölgetett pár kezdetleges könnycseppet.

”Így van,” szólalt meg végre Daehyun.

A csend egyre jobban nőtt közöttük. Nem kínos csend volt ez, olyan volt, mintha tudták volna, hogy mindkettejük elfoglalt volt a gondolkodással, elmélkedéssel. Daehyun mindig is kíváncsi volt arra, mennyit jelentett Himchannak Youngjae. Először úgy hitte, nem voltak olyan közeli ismerősök, de amint meglátta Himchan-t, teljesen legyőzöttnek tűnt. Viszont Daehyunnal ellentétben, ő meg tudott állni a saját lábán.

”Ki volt az?” Himchan a zsebeibe dugta kezeit, Daehyun pedig kérdezett, a másik szipogva felelt.

”Egy barátom, ő segített megszervezni az egészet,” magyarázott Himchan, erőtlen hangsúllyal, majd újra csend telepedett rájuk. Amint Himchan újra erőt gyűjtött, megszólalt, ”Miért…Miért tűnsz olyan mérgesnek emiatt? Láttalak hátul, nem is figyelted a koporsót, csak a kezeidet bámultad.”

Daehyun Himchan-ra szisszent, mielőtt újra a horizontot kezdte volna figyelni. Nem tudta, miért volt olyan, amilyen. Sok minden volt, amit nem értett meg, semmi nem tűnt igaznak. Minél többet gondolkodott, annál inkább érezte magát üregesnek. A végén ráeszmélt, hogy ez az az üresség, amit az idő elmúltával megszokhatott.

”Fogalmam sincs,” motyogta, teljesen őszintén.

”Jelentett neked valamit?” kérdezte Himchan, amint Daehyun-ra nézett, ”Jelentett neked egyáltalán valamit? Mert ahogy Youngjae kimutatta, kibaszott közeli barátoknak tűntetek.

”Persze, hogy jelentett,” akadt ki Daehyun, ”Ő jelentette nekem az egész világot.”

Himchan kihúzta a kezeit a zsebéből és a csípőjére tette őket, ”Mindenkinek ő jelentette a világot, neki viszont te voltál az. Mindenki, aki ma megjelent, az anyukája, az apukája, az iskolai barátai, a kikúrt tanárai. Közülük veled beszélt utoljára. Nem a szüleivel, akik felnevelték, nem a barátaival, akik meglátogatták őt, amikor csak tudták. Neked üzent.”

Daehyun megvakargatta a tarkóját, attól eltekintve, hogy nem viszketett neki és ajkába harapott. Szüksége volt valamire, ami eltereli a figyelmét. Nem akarta azt az embert hallgatni, aki Youngjae barátjának számított.

”Még csak rám se nézel, amikor róla beszélek neked. Épp mesélem, mennyit jelentettél neki és még annyira se méltatsz, hogy a szemeimbe nézel. Mintha nem is érdekelne, mit mondok,” hördült fel Himchan.

”Én…” motyogott Daehyun, hangja megtört ahogy Himchan-ra pillantott, aki bírálva figyelte őt.

”Te?” kiabált rá.

”Ő volt a világ nekem,” nyögte ki végre Daehyun, ”Én nem… Én nem -”

Daehyun nem kedvelte Himchan-t és biztos volt, hogy ő sem kedvelte Daehyun-t. De ettől eltekintve, Himchan átölelte őt, szorosan. Egy olyan ember tartotta őt, akit nem is ismert, nem is kedvelt, egy ismeretlen előtt tört össze. A könnyek, amiket nem tudott kiengedni, minden, ami benne ragadt, most végre kiszabadult belőle.

Youngjae azt mondta, Daehyun egy harcos, valaki, aki nem félt újra elindulni, valaki, aki úgy összességében nem félt semmitől, de abban a pillanatban jelentéktelennek érezte magát. Minden dicsekvés, amit Youngjae-től kapott, hazugságoknak tűntek, miközben Himchan karjaiban zúzódott darabjaira. Az utolsó üzenet, amit Youngjae-től kapott, a legeslegutolsó amit küldött, mielőtt meghalt volna, de egyszerűen nem tudta tartani magát hozzá. Ahelyett, hogy egyenes maradt volna, Youngjae kérésének szöges ellentétét csinálta.

Youngjae azt akarta, hogy Daehyun erős maradjon.

Viral Interaction; Huszonkilencedik fejezet - Remény

Zelo látszólag jobban aggódott Daehyun-ért a vártnál. Egy laptop, Zelo laptopja tűnt fel neki, amikor kinyitotta az ajtót. Valószínűleg elege lett Daehyun hazugságaiból, mondogatva, hogy biztos csak belebetegedett, abba, hogy Youngjae berágott rá. Tudta, hogy gyakran beszélget Daehyun és Youngjae a neten, ezért felajánlotta neki a gépét. De amiről nem tudott, hogy Youngjae soha többet nem fog újra beszélni Daehyunnal, hiába lepte el ezernyi üzenettel.

”Megengedem, hogy használd a gépem, ameddig mind a ketten helyre nem hoztok mindent,” jelentette ki Zelo és eltűnt, mielőtt elutasíthatták volna.

A laptop az ágy végében volt. Nem csinált vele semmit azon kívül, hogy bámulta, ameddig rá nem jött, mit kéne vele csinálnia. Alkalmakként jelentkezett be Facebook-ra, leginkább megszokásból. Youngjae nem lesz elérhető, suttogta az egyik fele, de nem tudott mit csinálni. A laptop, ami hiába nem volt az övé, egy szimbóluma volt a kapcsolatuknak. Az internet által találkozott Youngjae-vel és onnantól kezdve egyikük élete se lehetett már ugyanolyan.

HC:
> TE!!!
> TUDOD MILYEN NEHEZEN LEHET VELED KAPCSOLATBA KERÜLNI?!
> PRÓBÁLTAM FELTÖRNI JAE TELEFONJÁT DE NEM JÖTTEM RÁ A PIN-KÓDJÁRA SZÓVAL EGYETLEN ESÉLYEM A FACEBOOK
> KÖSZ HOGY VISSZEJELÖLTÉL

Daehyun meglepve pislogott a hirtelen üzenetáradatra. A Facebook üzenőfala tele volt Himchannal. Minden órában kiírt valamit, ha fent járt, vagy ha épp bejelentkezett. Nem értette meg, Himchan miért akart ennyire beszélni vele.

DH:
> segíthetek?

HC:
> Wow jó a hozzáállásod, azt hittem ideges leszel de semmi ok a felháborodásra
> Nem, várj. Bocsánat. Én is mindent túl nehezen veszek. Egyébként át kell adnom az üzenetem. A temetés holnap lesz, természetesen meg vagy hívva. Hamarabb akartam veled beszélni de elég nehezen lehet téged megtalálni. Hallottam már rólad Youngjae-től, Jung Daehyun, kezdő idol.

DH:
> ja és te vagy himchan, akivel egy jepp koncerten találkozott

HC:
> Ah szóval mesélt rólam

DH:
> én kérdeztem rólad aztán elmondta

HC:
> Értem. Nos elég sokat mondott rólad nekem. Néha be sem állt a szája, kezdett idegesítő lenni. De a lényeg, hogy holnap van ugyebár a temetés és ha kell segítség az utazással kapcsolatban vagy bármi akkor itt vagyok.

DH:
> tudod több ezer kilométerre vagyok szöultól szóval nem hiszem hogy tudok menni
> azért kösz

HC:
> Tudod Youngjae sokat mesélt rólad. Azt mondta egy harcos vagy. Nem volt valami részletes, de azt mondta, hogy „Daehyun az egyik legerősebb ember akit ismerem, annyira felnézek rá emiatt.”
> Ezek szerint tévedett, mivel egy menthetetlenül reménytelen embernek tűnsz.

DH:
> fogd be
> nem is ismersz és semmit nem tudsz rólam

HC:
> Ez így van és ha őszinte akarok veled lenni, nem is akarlak megismerni.
> De ismerem Youngjae-t és tudom, hogy nem szokott csak úgy fényezni valakit.
> Amúgy is dolgom van. Elküldöm neked a címet, hogy hol lesz a temetés meg megadom a számom hogyha végre összeszedted magad és rájöttél, hogy nem csak neked hiányzik. Ez a te döntésed.

Viral Interaction; Huszonnyolcadik fejezet - Kiesés

(Ajánlott zene)

A holt ábrázatot bámulva a tükörben, Daehyun magára se ismert. Hol vannak azok a gyönyörű, elragadó szemek, amiket Youngjae mondott? Hova tűntek? Mikor rájuk nézett, két élettelen, fekete, üres semmiséget látott. Semmi nem maradt, még a remény leghalványabb fénycsóvája se. Újra abba a semmilyen burokba volt bezárva, amiről azt hitte, hogy eltűnt.

Az estéi abból álltak, hogy mereven feküdt az ágyában s a sötétségbe pislogott. Még csak ereje se volt a síráshoz, hisz teljesen üres volt. Anélkül, hogy észrevette volna, Youngjae-nek üzent a telefonján keresztül, a benne féregként élő, zsibbasztó érzéssel, ami úgy tűnt, soha nem fog eltűnni. Egyik fele azt remélte, azért imádkozott, hogy kap választ, de tudta, hogy ez nem lehetséges.

Ez igaz? Miért mondtad el Himchannak? Miért nem nekem? Miért nem mondtad el, hogy haldoklasz?

Valamikor érezte, ahogy a méreg végigsuhan belsőjében. Youngjae magára hagyta. Elmondhatta volna, mi folyik benne, de nem tette. Időről-időre mondogatta, hogy minden rendben van. Azt mondta Daehyunnak, hogy meg fog gyógyulni, hogy minden jobb lesz.

Youngjae, nem tudom mit csináljak. Soha nem vesztettem még el semmi fontosat az életemben. Mit kéne tennem?

Semmit nem érzett. Mikor aggódni kezdtek érte, ő simán lerázta őket magáról. Jongup és Junhong felvetették, hogy ő és Youngjae összevesztek. Nem akarta egyikőjüket sem kijavítani. Hihetnek, amit akarnak, míg ő teljesen magára maradt. Semmivel nem tudott volna rajta segíteni.

Azt hitte, tudnak segíteni. Senki nem értené meg, milyen is neki ez. Bármennyire próbálkoztak, ők nem Daehyun. Senki nem szenvedett még úgy, mint ő, nem volt olyan kötelékük Youngjae-val. Amit tenni tudtak, hogy elképzelik és tettetik, de ez nem volt elég. Daehyunnak szüksége volt valakire, aki tudja, milyen elveszíteni valamit, amit annyira őrzött, ami nélkül az életnek egyszerűen értelme se volt.

                 

              Nem kapok levegőt. Olyan, mintha fulladoznék, de még mindig itt vagyok. Miért van ez?

Torkának szorossága azóta nem tűnt el, mióta tudatosult a hírről. Nem tudta megtalálni azt a hangot, amivel egyedül énekelt. Mindenki azt hitte, hogy csak beteg, így egyedül hagyták a hotelszobájában, hogy felgyógyulhasson. Nem is volt beteg, de hagyta, hogy mindenki ezt gondolja, úgy, ahogy Jongup-nak és Zelonak engedte, hogy azt higgyék, egy nem létező vita miatt ilyen.

Kérlek írj vissza Youngjae. Nem tudom mit csináljak. Sajnálom. Nem tudom mit sajnálok, de sajnálom. Csak gyere vissza.

Daehyun belefulladt a torka mélyén ülepedő gombócba. Youngjae nem fog visszaírni neki. Soha többet nem fog vele beszélni és nem azért, mert haragudott rá, hanem mert egyszerűen elment. Örökre.

Utoljára a tükörbe nézett, remélve, hogy meglátja azt a fényt, amit Youngjae adott neki, de csak semmiséget talált. Olyan volt, mintha valaki elvette volna tőle és bezárták volna őt egy kivájt páncélba. Hiába nézett filmeket, nem hatottak semmit, ha felhívta a szüleit, nem érezte a kínos hatást közötte és köztük. Egyszerűen minden kopár és dermedt. Érezni akart valamit, bármit, amitől ismét élőnek érezhette magát.

Tekintete egy ollóra siklott, ami a polcon pihent. A pengék felcsillantak a fürdőszobalámpa fényében, mintha direkt őt idegesítenék.

YJ:
> miután az unokatesóm meghalt próbáltam módokat találni rá hogy segíthettem volna neki
> teljesen egyszerű dolgokat például használhatott volna gumiszalagokat vagy jégkockákat ha annyira bántani akarta magát

DH:
> még mindig magadat okolod igaz?
> nem a te hibád volt
> semmit nem tehettél volna azért hogy más legyen

YJ:
> igen tudom
> csak segíteni akarok másoknak akik hasonlón mennek keresztül
> annyira fáj tudni hogy sokan mások is így szenvednek jelenleg mint ahogy ő szenvedett régen
> csak segíteni akarok ahogy csak tudok, még akkor is ha nem akarják

DH:
> nem tudom és nem is hiszem hogy bárki meg tudná érteni miért csinálja ezt pár ember
> gondolom túlságosan félek a fájdalomtól hogy valaha ilyesmit tegyek

YJ:
> annyira egy értékes lélek vagy ;A;

A közös beszélgetések Youngjae-vel olyan régieknek hatottak. Annyi kellemes, közös pillanatuk volt együtt, de ezek mind emlékekké váltak csupán. Alsóajkába harapott, miközben még mindig az őt üldöző pengéket figyelte. Még soha nem lökték meg így a szakadék peremén, mint akkor. Soha nem szenvedett még ennyire. Ha beszéltek hozzá, olyan volt, mintha lélekben nem lett volna velük. Mintha valaki irányítaná és mozgatná testét, valaki, aki nem ő.

Vissza akart szerezni néhány érzelmet. Elege lett abból, hogy megdermedtnek és élettelenek érzi magát. Érezni akart valamit, akármit.