”Hogy hívnak?” kérdezte a TS
Entertainment-től jött asszisztens.
Daehyun nem hallotta őt; a jelentkező
emberek listáját bámulta. Nem volt jó matekból, de tudta, ez pár száz ember.
Nem volt semmi garancia rá, hogy bárki más jelentkezett volna az iskolájából,
de sokan próbálkoztak.
Még a másik teremből kijövő feszült
beszélgetéseket is hallotta, amik csak még jobban gyötörték az idegeit.
”Hé,” az asszisztens felszólalt még
egyszer, meglengetve kezét Daehyun arca előtt, ”Hogy hívnak? Ki kell hogy
pipáljalak a listán.”
”Jung Daehyun” felelte olyan hangon,
mintha dörzspapírral szárazra törölték volna torkát.
Gyorsan végigfutották a nevek listáját,
míg meg nem találták Daehyun-ét. A helyettes megragadott egy vastag, fekete filctollat,
ráfirkantotta a nevet a nyomtatott betűk alá, TS Entertainment 101. jelentkező.
Átnyújtotta Daehyunnak és ezt mondta, ”Ragaszd vagy a mellkasodra vagy a
combodra, olyan helyre, ahonnan láthatja a zsűri. Menj a másik terembe s várj
amíg sorra nem kerülsz. Nem fog sokáig tartani. Sok szerencsét.”
Le lehetett olvasni róla, hogy elfáradt
az egésztől, de Daehyun ugyanúgy megköszönte neki, majd átcsoszogott az
előadóterembe. Sokszor járt már az iskolában, de akkor viszont aggódott, hogy
esetleg eltéved. Hála Istennek, nem lyukadt ki rossz helyre.
Látta más diákok bíráskodó pillantásait,
ahogy egymásnak kuncogtak. Biztos kérdezgették magukban, miért pont Daehyun
jelentkezett volna a TS-hez. Senki nem tudta, hogy tud énekelni, meg egyébként
sem ismerte senki. Még az iskolai barátai se voltak informálva, hogy indul a
válogatáson, csak akkor, mikor nem látták őt a reggeli órákon.
Valószínű, hogy ez az egész tanítási
napot el fogja venni és hálás volt, amiért egyik haverja se jelentkezett. Nem
nagyon akart senkivel se beszélgetni, attól félve, hogy a reggelijét másodjára
látja aznap.
A csevegések eloszlottak az egész teremben,
kiemelve az ideges zümmögéseket. Daehyun észrevett néhány tehetséges diákot,
akik iskola eseményeken énekeltek és elkezdett azon töprengeni, le tudja-e
verni őket. Nem volt olyan, mint ők, nem volt magabiztos a kinézetével, ahogy a
hangjával se, ő csak Youngjae miatt volt ott. Csak azért, mert Youngjae
teljesen biztos volt Daehyun győzelmében.
Fekete csőnadrágot hordott egy egyszerű
felsővel, vastagkeretű szemüveggel, nagyjából elrendezett hajjal, nem volt
olyan, mint a lányok többsége a hibátlan sminkükkel és márkás ruháikkal. Még ha
a többi fiú sokkal jobban öltözött, mint ő, mindannyian csak kissé elegáns
ruhákat viseltek. Daehyun mindennél jobban haza akart menni, vagy legalább
befejeződhetne ez az egész hajcihő.
Az óráknak tűnő várakozási idő után az
iskolaigazgató fellibben a színpadra s az egész terem megtelt némasággal.
”Jó reggelt mindenkinek… vagyis
délutánt, ha úgy vesszük,” üdvözölte a sok tanulót szokásos módon, ”Nagy
valószínűséggel sokan azért ülnek itt, hogy kiénekelhessék a szívüket. De
mielőtt elkezdenénk, köszöntsük a TS Entertainment megbízottjait, akik Szöulból
érkeztek ide hozzánk.”
A szoba csendjét tapsolás törte meg, Daehyun
meg megpróbált egy pillantást venni a TS-ből jött emberekről, de nem sokat
látott, mivel hátul foglalt helyett.
”Sajnálom, hogy így késtek a dolgok,
nem számítottunk ennyi jelentkezőre. Most, hogy ne vesztegessünk még több időt,
kezdjük el a meghallgatást.”
A terem emberei ismét tapsoltak, s a
görcs csak egyre jobban nőtt Daehyun-ban. A pánik és rendezetlen idegei rossz
ízt hagytak szájában. Fel akart kelni a helyéről és kispurizni az épületből.
Minél előbb el szeretett volna tűnni onnét.
Végignézte a több tucat iskolatársának
alakítását, s egyikükben sem talált hibát. Látta, hogy az idő múlásával
csökkent a tanoncok száma, így a menekülés vágya egyre inkább kaparászott a
mellkasában. Próbált módot találni a lelépéshez, de még mindig maradt.
Egyszerűen csak is azért maradt, mert nem tudna Youngjae elé állni és
elmondani, a futást választotta. Youngjae várta Daehyun beszámolóját a napról,
és mint barát, elfogult volt, hogy megcsinálja, érte.
”Századik jelentkező” kiáltott a TS
segítő, aki a képviselő mellett foglalt helyet.
Daehyun látott egy lányt felpattanni,
aki könnyedséggel közelítette meg az emelvényt. Ő nem tudta volna ezt
megcsinálni; elbukna a saját cipőjében. Mi van, ha elesik és mindenki látja?
Nem tudott volna élni ezzel a tudattal.
Kihalászta telefonját a zsebéből és
felhívta Youngjae-t. Biztosan aludt, mivel még egy kör kemoterápián kellett
keresztülmennie aznap, de Daehyun túl feszült volt ahhoz, hogy törődjön ezzel
és biztos nem lesz mérges, ha felébreszti.
Egyik füle hallgatta a leány énekét, a
másik pedig Youngjae válaszára várt. Idővel a leányzó befejezte és a csarnok
tapsviharban tört ki, viszont még mindig nem vették fel a telefont. Még ha
idegeskedett is ezelőtt, az akkori érzés egyenesen gyilkos volt. A gyomrában
csapkodó lepkék téglákká változtak, s érezte, ahogy torka elszorul.
”A százegyedik jelentkező feljönne
kérem a színpadra?” szólalt fel az asszisztens.
Daehyun meg se moccant, nem tudott
megmozdulni.
”Százegyes, te következel.”
Csodák csodájára, ráállt a lábára,
mobilját pedig zsebébe süllyesztette. A közönség figyelte minden mozdulatát,
ahogy a lépcsők felé igyekezett. Szigorúan figyelte lábait, a megbotlások
elkerülése végett.
A következő pillanatban már a színen
állt, a tömeg kíváncsi tekinteteivel és a követtel szemezve, az emberrel, aki
megalapozhatja, vagy lerombolhatja Daehyun zenei karrierjét. A férfi sötét
szemei a papírról a fiúra terelődtek.
Daehyun nem igazán figyelt a többi
tanulóra, szóval nem volt biztos abban, mit kéne csinálnia. Csupán csak
álldogált ügyetlenül az egyszerű viseletében, stréber beütésű szemüvegében.
”Szóval, Jung Daehyun, mit gondolsz,
sikerülni fog?” kérdezték meglehetősen hivatalosan, kedvesség és mindenféle
érzelem nélkül.
Megnyalta száraz ajkait, ami mintha még
szárazabbá váltak volna, s halkan válaszolt, ”Nem.”
A küldött kissé felemelte szemöldökét,
miközben ismét kérdezett, ”Akkor miért vagy itt?”
”Egy barát mondta, hogy indulnom kéne,”
felelt, őszintén.
A férfi kiengedett valami
kuncogásszerűt, de mást nem tudott hozzáfűzni. ”Akkor, lássuk, hogy az a bizonyos
ember tényleg barát vagy csak kötekedik.”
Daehyun megköszörülte a torkát, vagy
legalábbis megpróbálta azt, mivel a reszelős érzés még mindig benne tanyázott.
A zene elindult, tekintete pedig a
tömegre szállt. Már nem voltak annyian, mint azelőtt, de elegen voltak ahhoz,
hogy megrettenthessék. Minden szempár rajta pihent és emiatt le is maradt a
kezdésről. Idegei teljesen kivoltak, s már csak egy akkord kihagyása
választotta el a kudarctól.
Hogy lenyugtathassa magát, elpillantott
a sok emberről, lehunyta pilláit, ahogy Youngjae javasolta. Maga mellé képzelte
barátját, ahogy a szobájában ülnek, messze a félelmektől, s ismételten
megnyalta száját, miközben magában számolt vissza.
Egy rövid pillanatra azt gondolta, hogy
a zsűri tagjai nyitották a szájukat, hogy megszólalhassanak, de azt a bizonyos
mondanivalót visszafojtotta Daehyun hangja.
Szívvel-lélekkel énekelt. Minden mást
ignorált, csak élvezte a pillanat varázsát, ahogy Youngjae-nek dalolt.
Mikor befejezte, kinyitotta a szemeit,
s legnagyobb meglepetésére, néhány ember letörölt pár könnycseppet az arcáról.
A szóvivőre pillantott, aki egy halvány mosolyt engedett el.
”Nos, ” sóhajtotta, ”Úgy néz ki a
barátod tényleg nem csak kitolni akart veled. Egy nagyon jó baráttal
rendelkezel, Jung Daehyun.”
Egy sugárzó mosoly jelent meg Daehyun
arcán. Persze, hogy Youngjae egy jó barát, nem mondana semmit, ameddig meg nem
bizonyosodik róla.
”Köszönjük szépen, majd hívunk, ha
sikerül bejutnod a következő, szöuli válogatóra,” informálta a helyettes, de
látta a másik szigorú arcán megjelenő apró vigyort, miközben bólintott.
Daehyun mélyen meghajolt, majd
lesietett a színpadról és kiment az auditóriumból. Miután az ajtók becsukódtak
mögötte, kiengedte örömének könnyeit. Már várta, hogy Youngjae-nek mesélhessen,
de amit a legjobban várt, hogy beszámolhassa, Szöulba megy. Végre láthatja
élőben barátját. Végre szemtől-szemben találkozhatnak, nem csak képernyőn és
telefonon keresztül.
Életében először, Daehyun teljes mértékben
boldog volt.
